Háromnapos fehér káprázat

Öt év alatt bebizonyosodott, hogy van tömegérdeklődés – még azok is évről évre visszatérnek, akik szerint művészi szempontból az első Fehér éjszaka felhozatala volt a legszínvonalasabb, azóta a hatásvadászat felé halad a projekt. 
Régi mondás, hogy „művészet az, amit annak tartunk”. A kritériumokat a kurátorok és a kritikusok állapítják meg, az átlagember viszont azt csodálja, ami neki tetszik. Például idén legalább annyian fotózták a minden este ugyanúgy kivilágított Šafárik téri szökőkutat, mint pár méterrel odébb Lucia Luptáková fényinstallációját.
Pozsonyban három napon át, szeptember 27–29. között lehetett megszemlélni csaknem ötven műalkotást, amelyek között találtunk néhány komolytalan ötletet, a reklámiparból ismerős, trendi megoldást, „túlhájpolt” objektet, csak a leírás elolvasása után értelmezhető alkotást is. De akadt pár valóban izgalmas mű, amelyekért érdemes volt útra kelni. 

A legpozitívabb tapasztalatunk az volt, hogy nem hömpölygött tömeg az utcákon, és a fedett helyszínek előtt sem kígyóztak másfél órás, idegesítő sorok – legfeljebb negyvenpercesek, azok is csak szombaton. A messze legnépszerűbb látványosság, a brit Luke Jerram óriási földgömbje például vásárnap ugyanabban az időben (este nyolckor) gond nélkül megközelíthető volt, két perc alatt bejutottunk a Comenius Egyetem bölcsészkarának Gondová utcai átriumába, hogy még egyszer megszemléljük ezt a hét méter átmérőjű, lassan körbe forgó, lélegzetelállító objektet. A Fehér éjszaka plusz hozadéka, hogy olyan belső terekbe is beléphetünk, amelyek egyébként zárva vannak az utca embere előtt. Tulajdonképpen ez az átrium is ilyen – az épület koszos, lepukkant, használaton kívüli udvarát pofozták helyre olyan profi módon, hogy aki 15–20 évvel ezelőtt ott végzett, alig ismer rá.

Rendkívül erős élmény volt végigbotorkálni az Eurovea bevásárlóközpont mellett, az Apollo híd tövében álló 7-es számú raktár termein is (Sklad č. 7). Ez az építészeti szempontból is izgalmas objektum remek alternatív koncerthelyszín vagy kiállítóterem lehetne, ehhez képest évek óta üresen áll. Az épület külsejét egy felfújható polip hatalmas csápjai díszítették három napon át – Filthy Luker és Pedro Estrellas alkotása Európa több városában vendégeskedett már, és szerintünk mindenütt az volt a közóhaj, hogy maradjon ott örök időkre. A rajzfilmek világát megelevenítő lila csápok ugyanis nemcsak jól néznek ki, és megmozgatják az ember fantáziáját, de az adott épületre is felhívják a járókelők figyelmét. Odabent, az egykori raktárhelyiségek egyikében pedig bebizonyosodott, hogy az igazi művészethez nem kell nagy hókuszpókusz, elegendő egy domború tükörfelület, amely szétszórja a térben a rávetített minimalista mintákat. A kanadai–olasz művész, Cinzia Campolese installációjának ideális helyszínt találtak, és a sötét terembe csalogató atmoszferikus zene is hozzájárul ahhoz, hogy a látogató különleges élményt kapjon. A mű címe Lost Intersections (Elveszett kereszteződések), és a fehér vonalak, ívek, hullámok úgy gomolyognak, gabalyodnak egymásba, majd ugranak szét, hogy megszűnik az idő, és észre sem vesszük, hogy már fél órája állunk ott letaglózva. 

Szintén ritkán téved az átlagember a gazdagok által belakott Zuckermandel épületkomplexum környékére, ahol idén egy kötélmászókát helyeztek el egyméretes kockasátorba. Megkapó volt látni, ahogy a gyerekeiket kísérő, eredetileg csak őket fotózni vágyó szülők mindenről elfeledkezve, óriáspókokként mászkáltak fel-alá, nagyokat kurjongatva. Ez az igazi interaktív művészet, ráadásul a kötélmátrix már önmagában is sokféle asszociációt kiválthat az emberből – a tájékozódási képesség próbára tételén felül is. Szóval a Numen/For Use csapat String című műve rendkívül inspiratív, megérte a hosszabb sorban állást (egyszerre csak öt embert engedtek be a sátorba öt percre). Az egyetlen elszomorító nüansz az volt, hogy belépéskor műanyag cipővédőket kellett húznunk, amelyek aztán mentek a kukába. Szegényebb kórházakban, rendelőkben hónapokig használnák még őket, ráadásul a Fehér éjszaka szervezői a beharangozó sajtótájékoztatón külön felhívták a figyelmet a klímaváltozás veszélyeire reagáló alkotásokra (ilyen volt például Luke Jerram földgolyója vagy a Plastique Fantastiqe csoport Fő téri installációja). Vagyis nem elég deklaráltan környezetvédőnek lenni, át is kellene gondolni, mit mire használunk. 

A fővárosiak minden bizonnyal idén is több művet megtartanának, nem engednénk őket tovább Kassára, ahol ezen a hétvégén lesz a Fehér éjszaka. A Duna-parton leleplezett szobor, Viktor Frešo alkotása az első, amely mostantól állandó jelleggel látható lesz a Zuckermandel előtti részen. A hazai művész tavaly is valami hasonlóval rukkolt elő – akkor egy hatalmas lufifejjel töltött meg egy hangversenytermet, most pedig ugyanaz a minimalista arc köszönt vissza egy sárga gömbön. A száj és a szemek este világítanak. Kíváncsian várjuk, mennyi időt bír ki az alkotás a sétányon firkák és más „sérülések” nélkül.
Idén sem az Öreg hidat, sem az Ufót nem világították ki, mert tavaly ezek bizonyultak a legdrágább „műveknek”, ám nem sikerültek valami látványosra. A várfalakra sem vetítettek – ezzel tavalyelőtt próbálkoztak, szerény eredménnyel. Hatásos volt viszont az egykori dunai strand, a Lido kivilágítása, a Nemzeti Bank tetején fénycsóvákat kibocsájtó „földönkívüliek”, vagy az olyan egyszerű ötletek, mint a fa, amelynek világító szemei voltak. 

Jó, hogy minden évben más, újabb helyszíneket szemelnek ki a művészek, nem a legkézenfekvőbb gócpontokra összpontosítanak, hanem alaposan megsétáltatják a nézőket. Lenne még pár tippünk a jövőre nézve, ahogy nyilván másoknak is beindult a fantáziájuk a három nap alatt. Erre is kiváló ez a fesztivál. Hogy más szemmel nézzük azokat az utcákat, tereket, amelyeken nap mint nap átszáguldunk.