Háborgó tenger, háborgó gyomrok

Nem kivételes, de nem is gyakori, hogy európai film is feltűnik a legjobb film Oscar-díjára jelöltek listáján. Idén több ilyen fehér holló akadt: az egyik a német szereplőkkel, német nyelven forgatott Nyugaton a helyzet változatlan, a másik az ír partvidéken játszódó A sziget szellemei, a harmadik pedig Ruben Östlund svéd rendező társadalmi szatírája, A szomorúság háromszöge. A produkció Cannes-ban debütált, ez Östlund második filmje, amellyel Arany Pálmát nyert (először a 2017-es A négyzettel). A szomorúság háromszöge három Oscar-jelölést kapott: a legjobb filmért járót valószínűleg nem fogja megkapni, de nem csodálkoznánk, ha legjobb rendezőnek és a legjobb eredeti forgatókönyvnek kijárót odaítélnék a produkciónak.

Idén is került tehát az Akadémia látókörébe egy társadalmi szatíra. A Ne nézz fel! volt ilyen tavaly. Most szintén olyanra esett a választás, amely egy szélesebb nézőközönség igényeinek felel meg, bár A szomorúság háromszöge hangvételét tekintve sokkal élvezhetőbb, jellemzi az Östlundtól már ismert letisztultság, amit a rendező némi gyomorforgató hatásvadászattal is megspékelt ezúttal.

Milliárdosok üdülnek egy óceánjáró luxushajón. Mind olyan tevékenységek révén tollasodtak meg, melyek bizony nem a társadalom fejlődését szolgálják –  épp ellenkezőleg, ők a rombolásból húznak hasznot. Egy idős, aranyos brit házaspár például fegyvereket gyárt, egy orosz oli- garcha műtrágyagyár tulajdonosa. Ide csöppen a fiatal szupermodell, influenszer pár, Yaya és Carl (Charlbi Dean és Harris Dickinson). Az ő életükbe már kaptunk előzőleg egy kis betekintést: Carl egy castingon tűnik fel, majd a pár egy romantikus vacsorán civakodik azon, hogy ki állja a számlát. A csaj nemcsak jobban keres, mint a srác, de Yaya influenszerként is hasznot húz a kapcsolatból, hiszen Carl rajongói az ő követőinek számát is növelik. A luxusutazásra is egy pénzes rajongójuk fizetett be. Ők a haszonhúzók legifjabb nemzedéke egy luxuscikkekkel és -szolgáltatásokkal teli dekadens világban.

Ezen a hajón mindenkit a pénz hajt. Az öreg gazdagok azért jönnek, hogy költhessék, a fiatalok, hogy ellessék, hogyan lehet nagystílűen költekezni, az itt dolgozók pedig egy szebb élet reményében vannak itt, hogy megkeressék a betevő falatra valót. Lóvé, lóvé, lóvé – kántálják induláskor a takarítók és stewardessek a kapitány asszisztensének lelkesítő beszédét követően. Paula, a kapitány asszisztense (Vicki Berlin) a köztes pont a két társadalmi réteg, a felső tízezer és a kétkezi munkások között. Na és itt egy kapitány (Woody Harrelson), aki napokon át a kabinjába zárkózva piálgat, magasról tesz erre a világra – csak éppenséggel ő is szépen bele van gabalyodva.

A hajón eleinte minden úgy működik, ahogyan kell: a személyzet a fedélzetet sikálja, felszolgálja a fine dining vacsorát, míg a vendégek napoznak, kortyolgatják a pezsgőt, vagy épp a 24 karátos aranyból készült gyűrű ára felől érdeklődnek. Aztán egyszer csak, a kapitány rosszul időzített díszvacsoráján felborul a rend: kitör a vihar, a hajó imbolyogni kezd, tengeribetegek lesznek a vendégek. Hiába próbálják pezsgővel nyugtatni háborgó gyomrukat, a díszvacsora hányásba torkollik. A vendégek menekülnek a kabinjaikba, az erősen baloldali nézeteket valló kapitány pedig lerészegedik a trágyagyáros orosz oligarchával. Mikor felmondják a fedélzeti vécék a szolgálatot, és elönti a fedélzetet a fekália, még több hányást kapunk – egy túlságosan egyértelmű metaforaként – a rendezőtől.

Míg a szerencsétlen vacsora estéjén a társadalmi hierarchia felborul, a film utolsó harmadában, amely egy szigeten játszódik, a hatalmi szerepek teljesen felcserélődnek. Szereplőink – már akik túlélték a hajótörést – az első szigeten töltött hátborzongató éjjelt követően arra lesznek figyelmesek, hogy egy következő mentőcsónak kötött ki a parton. Ebben találják Abigailt, a takarítónőt, a személyzet egyetlen túlélőjét (Dolly De Leon). Hamarosan világossá válik, hogy Abigail az egyetlen, akiben megvannak a túléléshez szükséges készségek – egyedül ő tud tüzet csiholni és halat fogni. A társadalmi szerepek kicserélődnek: Abigail lassanként ráébred, hogy hatalma van, ő lesz a kapitány, aki a túlélők jó vagy épp rossz cselekedetei alapján ítélkezik a maradék ropi sorsa felől. Amint hatalom a kezébe kerül, ugyanolyan aljassá válik, mint a szupergazdagok. Mindezek után következik Östlund végső csavarja az utolsó jelenetben, melyben ismét Yayára és Carlra kerül a fókusz, akikkel a sztori indult, és mely azt bizonyítja, hogy a a pénzesek világszemléletét még a legnagyobb katasztrófa sem fogja megváltoztatni.

Ruben Östlund szatírája mindazonáltal saját csapdájába esik. Biztonságos távolságból szemléli a milliárdosok világát, és a kép, amit a társadalomról fest – csakúgy, mint a kapitány és az orosz oligarcha részeg filozofálása a vihar estéjén – meglehetősen felszínes.