„Ha behunyod a szemed...”

A Dire Straits egykori szaxofonosa, Chris White 1985-ben csatlakozott a bandához, fellépett velük a Live Aid segélykoncerten, hosszú turnékat abszolvált. Később pedig azzal szembesült, hogy a közönség nem hajlandó belenyugodni a zenekar megszűnésébe. A The Dire Straits Experience közelgő pozsonyi koncertjének apropójából beszélgettük vele.

Gondolom, a név hallatán mindenkinek világos, hogy nem az eredeti zenekarról van szó, hanem a Dire Staits-koncertélmény megidézéséről. Mit szól ehhez Mark Knopfler?

Nincs ellenére a dolog, áldását adta rá. A Dire Straits tényleg köréje épült, ő volt a frontember, a szólógitáros, ő írta az összes dalt. De lezárta életének azt a fejezetét. A mostani projekt elődje The Straits néven működött a 2010-es évek elejétől, rajtam kívül még ketten voltak benne a régi tagok közül. Eredetileg egyetlen jótékonysági koncertre alakult. Mark akkor épp nem ért rá, de támogatta az ügyet, sok szerencsét kívánt. Telt házunk volt Londonban, tomboló siker, ami minket is meglepett. Aztán jöttek sorban a felkérések, hogy menjünk el még ide, oda, amoda… És három év alatt végigturnéztuk Angliát, majd Európát is. Aztán páran közülünk mást akartak csinálni, én is épp készültem pontot tenni egy korszak végére. De akkor meghívást kaptunk egy ausztráliai turnéra, úgyhogy új tagokkal megalakult a The Dire Straits Experience, amely már tizedik éve működik.

Egy ekkora kaliberű kulcsembert nehéz helyettesíteni…

Hatalmas szerencse, hogy annak idején megtaláltuk Terence Reist, mert nemcsak a hangja hasonlít Markéhoz, de fantasztikus gitáros is. Ráadásul ő sem használ pengetőt, ugyanolyan technikával játszik, mint Mark. Mozambikban nőtt fel, az egykori portugál gyarmaton, utcazenészektől tanult meg gitározni. Dalokat írt és felrakta a videóit az internetes platformokra. Előtte több zenészt megkerestem, de senki sem akart, vagy nem mert Mark helyébe lépni – amit most már egyáltalán nem bánok. Mert Terence száz százalékban bevált. Ha behunyod a szemed a koncertjeinken, alig fogsz tudni különbséget tenni kettejük közt.

Kik járnak ezekre a nosztalgiázó koncertekre?

Ez is nagyon érdekesen alakult. Azt hittük, a negyvenesek lesznek a legfiatalabbak, olyanok, akik még látták az eredeti felállást. De rengeteg huszonévest is megmozgat ez a zene. Ők a szüleik, nagyszüleik által ismerik a Dire Straits-t, azt is sokan mondják, hogy az interneten akadtak rá a dalokra. Elképesztő, mi mindent tudnak a zenekarról! Még nálam is többet! 

Sikereik csúcsán, az 1985-ös Brothers in Arms album megjelenése után kerültél a zenekarba. Gondolom, volt egy többkörös válogatás...

Egyáltalán nem! Egy közös ismerősünk ajánlott be Marknak, aki épp egy filmhez írt zenét, és szüksége volt egy szaxofonszólóra. Stúdiózenészként dolgoztam, például olyanokkal, mint Joe Cocker, Paul McCartney vagy Tom Jones. Egyik este Mark üzenete várt a rögzítőmön, hogy ekkor és ekkor menjek be egy stúdióba, mert fel kellene játszani valamit. Bementem, megismerkedtünk, mondta, hogy maximum három órát venne igénybe a dolog. Amikor bemelegítettem, megjegyezte, hogy olyan a stílusom, mint Michael Breckeré. Ettől teljesen meghatódtam, mert ő volt a kedvenc szaxofonosom. Aztán a három órából három nap lett, komoly szerepet kaptam abban a film-zenében. És megkérdezte, lenne-e kedvem fellépni a zenekarral. Szóval bekerültem a Brothers In Arms-turnéba, körbeutaztuk a világot, tizen-nyolc hónap alatt összesen tíz napot töltöttem otthon. Az On Every Street albumon pedig már szerepeltem.

Bármennyire imád valaki színpadon játszani, tizennyolc hónap alatt azért meg lehet unni a repertoárt.

Hát igen, a vége felé már voltak hullámvölgyek, és néha bizony egymás agyára mentünk. De szerencsére minden este egy kicsit más volt. A dalok albumverziói tulajdonképpen csak keretként szolgáltak, egyébként meg majdnem úgy működtünk, mint egy jazz-zenekar. Néha hosszabbak voltak a szólók, elkalandoztunk, visszatértünk, sosem tudhattuk, hová fut ki egy-egy improvizáció. És ezt a közönség is nagyon élvezte. Szerettük volna lemezen is megörökíteni a koncertek hangulatát, ezért született az 1993-as On The Night album, amelyen semmi sem úgy hangzik, ahogy azt a stúdiólemezeken megszokták a rajongók.

Ezen hallható az egyik kedvenc Dire Straits-dalom, a Romeo and Juliet csaknem tízperces változata, hosszú szaxofonszólóval…

Na, erről beszélek! Az eredeti dalban – amely tényleg csodálatos, nekem is nagy kedvencem – egyáltalán nincs szaxofon. Egy próbán a középső résznél Mark abbahagyta az éneklést, de a többiek tovább nyomták az alapot. Én meg már annyira szerettem volna csinálni valamit, hogy elkezdtem játszani. Mark rám sandított, és látszott rajta, hogy tetszik neki. A végén pedig azt mondta: oké, akkor ez mostantól így lesz.

Mindig szabad kezet kaptál, vagy azért megmondták, mit akarnak hallani?

Teljesen szabad voltam. De nemcsak a Dire Straits-időszakban, hanem korábban is, más zenekarokkal. Általában akkor hívtak be a stúdióba, amikor elakadtak, vagy volt egy üresjárat a szám közepén, és nem tudtak vele mit kezdeni. Valakinek eszébe jutott, hogy ide jó lenne egy szaxofonszóló, ami feldobja a hangzást. Olyankor meghallgattam, mit csináltak addig, aztán improvizálni kezdtem. Amikor a vezérlőben felkiáltottak, hogy ez remek, felvettük. Persze valamennyire azért alkalmazkodnom kellett az adott zenekar vagy előadó stílusához, de sosem vállaltam el olyasmit, ami nem tetszett. Legjobban persze a Dire Straits zenéje tetszett, bár álmomban sem gondoltam volna, hogy az a periódus ilyen sokáig fog tartani...

Hogyan látod a zeneipar jövőjét?

Most nyilván panaszáradatot vársz, olyasmiket, hogy a cédékorszaknak vége, a kiadóknál nagy a bizonytalanság, a piacot elönti az igénytelen zene. De én optimista vagyok. Rengeteg a tehetséges zenész, akik az internetnek köszönhetően és egy kis szerencsével pár hét alatt sztárok lehetnek. Nincs szükségük arra, hogy valamilyen bennfentesek felfedezzék és szerződtessék őket. A minőségi zene mindig meg fogja találni a közönségét. Manapság az emberek ki vannak éhezve az élő zenére, és ez a jövőben is így lesz. Az igazi értékek pedig fennmaradnak. Mark Knopfler dalait szerintem az idők végezetéig hallgatni fogják.

Vagyis lehet, hogy ötven év múlva úgy fogják játszani a Dire Straits dalait, mint Mozartot vagy Vivaldit?

Miért is ne?! Abszolút el tudom képzelni!

A The Dire Straits Experience március 12-én érkezik a pozsonyi NTC Arénába a Shiver In the Dark világturné keretében.