Ha a szeretet megvan, minden megvan

– Pane! Ha a szeretet megvan, minden megvan; ha a szeretet megnincs, semmise megnincs. Sztraka Franyó, a drótostót mondja ezt a bölcsességet a falusi tanítónak Gárdonyi Géza Egy szál drót – Egy falusi tanító feljegyzései című elbeszélésében. Az író valószínűleg az életből leste el a témát. Annyit illett megtanulni Gárdonyiról már az alapiskolában, hogy falusi tanító volt. Ezen túl már csak az Egri csillagokat kellett elolvasni. Ennyi volt Gárdonyi mint tananyag. Történelmi regénye valószínűleg azért is maradt örökzöld, mert a magyart a magyarnak szellemében íródott. Az viszont már nem függ össze az író magyarságtudat-nevelő szándékával, hogy Bornemissza Gergelyék nem váltak az olvasónaplók martalékává, azaz az Egri csillagokat – kötelező olvasmány ide vagy oda – a kisdiákok többsége elolvasta, nem másolta tartalmát egyik naplóból a másikba. Ha véletlenül valakinek az lett volna a szándéka, hogy a regény kötelezővé tételével azt érje el, még ezt se olvassuk Gárdonyitól, rosszul gondolkodott. A könyv iránti érdeklődést az sem befolyásolta, hogy 1968-ban Várkonyi Zoltán filmre vitte. Sőt, aki csak moziban vagy később televízióban látta, annak kedve szottyant arra is, hogy elolvassa. Számtalan kiadást ért meg a nagy magányban született mű. (Egy ideig ugyan Pesten is élt, de igazán Egerben lelt otthonra, ott élt különös szimbiózisban a magánnyal. Pedig az olvasók szerették, mert bármit írt is, minden elbeszélésének, tárcájának lelke volt.) Tény és való, gyerekkoromban sokszor belemerültem, sírtam, lerágtam a körmeimet, még amikor tizedszer olvastam, akkor is annyira izgultam, aztán az ellenség fölött aratott győzelem és az egymásra találás – az maga volt a boldogság. (Néha eltűnődtem, vajon mit vésettem volna a kardomra, ha én vagyok Bornemissza Gergely, de nem akkor és ott, hanem itt és most. Hazám? Hol van, melyik az? Van nekem egyáltalán?)

Kedveltem kisregényeit, az Ábel és Esztert, az Aggyisten, Birit, az Ida regényét. (Ezekről sem hallottunk sokat az iskolában.)

Mégsem ezt a Gárdonyit szerettem igazán. Nem is a Göre Gábor-könyveket, A kátsa czigány adomáit írót. Az én szívembe novelláival költözött, s helyét néhány kisregényével erősítette meg. Az első Gárdonyi-elbeszélés, ha jól emlékszem, A két katicabogár volt. Díszkötésben jelent meg, szép, fekete-aranysárga volt a borítása. (Lehet, hogy ez a díszkötés ragadott magával. Mielőtt kinyitottam, olvasni kezdtem, hosszan gyönyörködtem benne.) Az elbeszélés úgy kezdődött, mint egy szépséges mese. Két testvérről, Kláriról, a szép parasztlányról és annak ugyanolyan szép, de a sors által vaksággal sújtott, két órával idősebb nővéréről. Meg főként arról, hogy a gyereknek – főleg a gyerekek – még csak elnézik, ha fogyatékos, beveszik a játékba, de igen-igen rövid időn belül kiderül, hogy a felnőttkor küszöbén vége a játéknak, vége az illúzióknak. És Vicuska, a vak Vicuska, aki gyűlölhetné a világot, irigyelhetné szép, szerelmes húgát, halkan surranó léptekkel ballag ki az életből. Arra, amerre a katicabogár jelezte útját.

Aztán a Pöhölyék. A szerencsétlen bíró, aki úgy gondolja, fia az urak között lehet boldog. Miként a pokolba vezető út, Jánoska iskolába, diplomához vezető útja is jó szándékkal volt kikövezve. Ám az egyik kőben elbotlott. Mert a fiatal fák mindegyike sem bírja, ha átültetik. No meg a Pöhölyék rokona, A kis gróf, akinek nem adatott meg, hogy nyomorék apját pironkodva elkerülje az utcán, mert a sors közbeszólt. A nyomorék emberek pálfordulása. A falábú ember. És Veron, a szegény cselédlány tragédiája. A lélek rezdüléseinek drámai erejű ábrázolása.

(Ziegler Sándor lakatosmester, aki a szabadságharc kitörésekor Bécsből, a polgári jólétből hazaköltözött Magyarországra, fegyvergyárat szervezett a honvédeknek, a forradalom bukása után tönkrement, talán megsejtette, milyen tehetséges a fia, mert nem sajnálta a pénzt taníttatására. Igaz, nem a Ziegler névvel került a magyar irodalom történetébe. Annál magyarabbat keresett. Mivel Agárdon született, a mellette fekvő Gárdony nevét vette fel.)