György Norbert: Moleskine

A Livika egy ideje azzal szekál, hogy írjak regényt a molyokról. Végül is regényíró valál, mondja, vagy miaszösz. Mondom neki, hogy nem fogok regényt írni a molyokról, mert nálam csak nagy témákban van meg a hajlam, úgymint szerelem, élet, halál (szex, drog, rock and roll) stb. Meg különben is, mi a szart írjak a molyokról, kedves jó Livika, mégis?

Gyorsan megértem, hogy a Livikának ez a molytéma, ha nem is a szerelem, de mindenképpen az élet és a halál kérdése. Az ellenük folytatott harc számára az önazonossággal azonos, és mint olyan, személyes kinyilatkoztatási manifesztum. S mivel én, mikor az empátiát osztották (nem ismervén a szó valódi jelentésével járó kockázatokat), vesztemre kétszer is sorba álltam, így azt mondtam, rendben.    

Molyok márpedig vannak.

Így kezdődik a regény, mutatom a Livikának, hogy mit szól. Azt mondja, zseniális. És, hogyan folytatódik, kérdi türelmetlenül, mire én, fogalmam sincs. De eddig azért jó, ugye?

Nyitómondatokban verhetetlen vagyok.

Abból, ahogy a Livika látványosan elhúzza a száját, rögtön megértem, hogy nem éri be ennyivel. Kitépi kezemből a laptopot, és azt mondja, ha töketlen vagy, megírom én.

És már írja is.

„A gardróbban esett meg a felismerés. Aztán hosszú időn át halomban hevertek a ruhák a komódon, vállfástul, míg lassan, egyesével, módszeresen visszakerültek eredeti helyükre, mintha semmi sem történt volna. Pedig történt: addigra visszafejthetetlenné és -fordíthatalanná váltak a folyamat egyes fázisai, így nem maradt más, mint együtt élni az elkövetett gaztett nem kívánt következményeivel. Repült a felbontott liszteszacskó, fűszerpaprika, szárazbab, zsemlemorzsa, az érintetlennek látszó készlet lezárható üvegekbe került, és úgy a fiókba. Vegyszerekkel átitatott, ragasztóval bevont papírszeletek lepték el a polcokat – a ruhásakat és az élelmiszereseket egyaránt, ám annak ellenére, hogy a jelenlétük nem maradt egészen hatástalan, a helyzet egyre fokozódott.”
Kitűnő, mondom a Livikának, nekem ilyesmi eszembe nem jutott volna. Mert egy lusta disznaj vagy, azért nem. Mosok, főzök, takarítok rád, te meg arra sem vagy képes, hogy lefirkants egy lófasz kis regényt a molyokról. Nono, mondom, csak lassan a testtel, ez így, ebben a formában nem igaz. Mert főzni én főzök rád, mosni a mosógép mos, takarítani meg többnyire együtt szoktunk, bár azt elismerem, hogy takarításban alaposabb vagy. Ami pedig a lustaságomat illeti, nos, az egy afféle nemes lustaság, csak hogy tudd, kevesek, tehát a legnagyobbak kiváltsága, mondom büszkén és boldog vagyok, hogy legalább ezt sikerült megfogalmaznom, de a Livika ekkor már egész más dimenziókban mozog.

„A regényíró tehát nem írja a regényét, a molyokról sem, mert, azt mondja, most épp tárcát ír, ebben egyezett meg a megbízójával, és a tárcának a regénnyel ellentétben időre kell elkészülnie. A regényíró, mit ne mondjak, rühellte ezt az állapotot, és valahol ő is pipa volt a molyokra, mert azok nem hogy nem termelték a szöveget, de – érintett faj esetén – még fogyasztották is.”

Nocsak.

„A regényíró viszont irigykedett is a molyokra, mert hiányos nyelvismerete okán arra a következtetésre jutott, hogy a róluk írt tárcájáért még csak a róluk elnevezett, regényíróknak megálmodott jegyzetfüzet árának megfelelő összeget sem zsebelheti be, és így, ugye, sokkal nehezebb regényírónak lenni. A regényíró ekkor elhatározta, hogy nem írja meg a tárcát, a regényt meg aztán végképp, nem ír meg semmit, sőt egyáltalán, semmit sem sem fog csinálni, csak lefekszik az ágyra, nézi azt, ami a szeme elé kerül, a plafont, például, és így várja meg az apokalipszis négy lovasát, akik, nyilván, már úton vannak Dévényújfalu felé. Az apokalipszis négy lovasa ugyanis éppen arra a harmincegynéhány négyzetméternyi garzonlakásra kívánta rátenni a kezét – lásd: lakásmaffia –, ahol a regényíró éppen nem írja a tárcáját, nem írja a regényét stb. Az apokalipszis négy lovasa előretolt helyőrségei molyok formájában jelentek meg...”

Bakker.

„...és ha a regényíró még életben volna a szöveg ezen pontján, alighanem bepötyögné a Google mindent lefordítani képes magyar–angol online szótárába az említett főnevet, és meglepetten jutna arra a következtetésre, hogy a molynak semmi köze a mole-hoz, utóbbi ugyanis vakondot jelent. Elgondolkodna a vakondbőr jelentésén, Hemingway jutna eszébe, róla Fitzgerald, aztán meg Salinger, és megint csak azon kapná magát, hogy meg kell írni ezt a regényt...”

Istenem, a Livika.

Előszuszog, halkan fújtat, kompenzál. Kattog az agya, ahogy ezt szokja volt mondani. Odabújok, megölelem, mire a légzése elmélyül, szinkópás lesz, és akkor már tudom, hogy aludni fog.

„A molyok hangosan harapják a szövetet és a száraztésztát, a vakondok utat törnek a hátsó ablak felé. Ekkor a regényíró kivonul a képből, és rágyújt egy cigarettára. Szép napunk volt ma is, jó, hogy vége van.”

A regényíró a plafont nézi.

A regényírónak Tibika jut eszébe, a falu kabalája.

A Tibika, finoman szólva, kicsit zakkant volt. Ezt arrafelé úgy mondják, megvan a magához való esze. A Tibika épp a verandán köt vagy horgol valamit, nehéz eldönteni. Pulóvert, sálat, sapkát, vagy csak úgy valamit, az önkifejezés kedvéért. Tibika, te kötsz, kérdi a regényíró, sőt, állítja ezt, tökéletes érzékkel fogalmazva meg a nyilvánvalót, mire a Tibika: én is te vagyok, hogy nem kötök!

Kötök, molyok, gondolja a regényíró.

Gondolkodom, tehát molyok.

Molyni jó.

Mert zárómondatokban is verhetetlen vagyok.