Gyarlók és esendők a képernyőn

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de ha én Hollywood Olaszország-képét látom, általában úgy érzem magamat, mintha akasztani vinnének. Igaz, nem Coppola Keresztapa-trilógiájára, nem André Aciman kiváló regénye, a Szólíts a neveden adaptációjára vagy az 1963-as A Rózsaszín Párducra gondolok, inkább az álomgyári romantikus komédiák lélektelen, utazási irodák prospektusai alapján megalkotott, többnyire Insta-filter-szerű vizualitására és szappanoperába illő, buta sztereotípiáira.

Mike White A Fehér Lótusz című HBO-miniszériája luxusszállodákban játszódik, így sejteni lehetett, hogy a négyfős baráti társaság, az örökösnő és újdonsült férje, valamint az előbbi asszisztense, és az apa-fia-unokája alkotta olasz származású trió nem a monreale-i katedrális mozaikjai alatt vagy az Etna holdkrátereiben, hanem alapvetően négy fal között fog szembesülni az életüket behálózó hazugságokkal és a leküzdhetetlen vággyal.

A sorozat 2021-ben debütált első hat epizódja egy hawaii all inclusive hotel egy hetét mutatta be az amerikai vendégeken és a helyi alkalmazottak történetén keresztül, napról napra egyre többet lehántva a színleges idillről és egyre többet felmutatva az emberi természet árnyoldalairól és a vendégek sötét titkairól. Tanya McQuoid (Jennifer Coolidge), aki a nemrégiben elhunyt gyűlölt-szeretett édesanyja hamvaival és a lelki béke megtalálásának illúziójával érkezett Hawaiira, végül egy titokzatos udvarlóval (Jon Gries) távozott. A középkorú asszonyt az új évadban nem csak a férfi kísérte el a taorminai nyaralásra, hanem a huszonéves asszisztensnője (az üdítő Haley Lu Richardson) is, akivel éppúgy most találkozunk először, mint a többi vendéggel. Valami azonban állandó: White kipróbált narratív szerkezete, amely egy tragikus haláleset felmutatása után gyakorlatilag flashbackként meséli el a különböző generációkból összeválogatott nyaralók egy hetének mozgalmas történetét.

A szintén White által jegyzett forgatókönyv sűrű és fegyelmezett, és habár a társadalomkritikája most nem annyira a mindennapi hazugságok, inkább a szexualitás köré szerveződik, felér egy alapos fejmosással. Merthogy míg az első évad valami olyasminek a megfogalmazására törekedett, hogy az ember természetéből fakadóan megalkuvó, a folytatás már inkább arra a megállapításra jut, mint Jókai Mór hőse: a halandót „gyarló, esendő, szánandó teremtésként” írja körül. A világosan megfogalmazott üzenet célba találásáért – a korábbinál kevésbé karcosabb, és talán nem annyira őrületbe torkoló szkript mellett – tucatnyi jól felépített karakter dolgozik, akik önállóan talán nem érdemelnének meg egy spin-offot, de a festői szépségű aranykalitkába zárva csúcsra járatják a csoportdinamikát. A két fiatal házaspárra, az arrogáns befektetési menedzserre, Cameronra (Theo James) és bűbájos feleségére, Daphnéra (Meghann Fahy), valamint a férfi sokáig kevésbé privilegizált főiskolai cimborájára, a hirtelen meggazdagodott Ethanra (Will Sharpe) és szúrós tekintetű, mindennel elégedetlen házastársára, Harperre (Aubrey Plaza) inkább a „frenemy” játékos angol szóösszetétel illik, amely egyszerre utal arra, hogy a kompánia tagjai barátok és ellenségek is. Egy pillanatig sincsenek úgy a képernyőn, hogy ne izzana körülöttük a levegő, amelyet a köztük betemethetetlen árkokként húzódó alapvető különbségek garantálnak; életszagú és csípős dialógusaik egyszer sem okoznak csalódást. Náluk jelentősen vállalhatóbbak és szerethetőbbek az éppen Szicíliából elszármazott Di Grassók: a nagyapa (az Oscar-díjas F. Murray Abraham), ha éppen nem a lépcsőfokokon bukdácsol, ártatlan bókjaival fiatal lányoknak csapja a szelet, miközben egyetlen vágya, hogy felkutassa ősei szülőfaluját és megismerkedjen a távoli unokatestvéreivel; a középkorú fiú (Michael Imperioli) a holly- woodi filmiparban dolgozik, de az olasz út alatt sem pihenhet, mert a felesége válni készül tőle (az asszony és közös leányuk nem tartott vele), és hiába ígéri, hogy nem lesz többé hűtlen, felfogad két eszkortlányt (Simona Tabasco és Beatrice Grannò); a Stanfordon diplomázott unoka (Adam DiMarco) pedig határozottan máshogy gondolkodik a világról, mint macsó felmenői.

Az igazi nagy dobás azonban Tanya, aki még akkor is hangsúlyos és átütő, amikor nincsen komolyabb feladata annál, hogy kimenjen a medencék felett magasodó ebédlőteraszra reggelizni. Ez a tényleges és átvitt örökségével megküzdeni képtelen, „elefánt a porcelánboltban” jellegű asszony mozgatja a cselekményt, a drámát pedig éppen az teremti meg, hogy neki halvány elképzelése sincs arról, mi történik vele. Egyrészt Tanya kapcsolja össze az egyes szereplőket, másrészt olyannyira kiszolgáltatott és szánni való, mégis szerethető karakter, hogy már pusztán a leszedált asszonyként szabályosan lubickoló Jennifer Coolidge alakításáért megérte leforgatni ezt a hét epizódot. Túlzás nélkül: bármit mond vagy tesz, az telitalálat. Ráadásul amellett, hogy a chilei-kanadai zeneszerző, Cristobal Tapia de Veer újabb tébolyító, ragyogó filmzenéjétől képtelenség szabadulni, a barokkos-operás motívumok harmonikusan ágyaznak meg a sorozat egyre gyorsabban pulzáló, finoman nyitva hagyott cselekményének.