„Gusztáv vagyok, alkoholista”

Feldúltan érkezik, zihál, hajába túr. Hátizsák lóg a vállán, melyből néhány tárgy kerül elő. Egy notesz, egy toll. A teljes berendezést egy szál asztal és egyetlen szék alkotja. Itt most minden le van csupaszítva: a díszlet hűen tükrözi azt a 265 napot, amelyet Molnár Gusztáv a komlói rehabilitációs intézetben töltött. Amely során megpróbálta levetkőzni mindazt, ami évek óta nyomasztotta, hogy rátaláljon valami mélyebbre, valami fontosabbra.

A színész nem könnyű feladatra vállalkozott: hogy eljátssza önmagát, ráadásul úgy, hogy ez az alakítás hiteles legyen. Hiszen magunkat ismerjük a legjobban (így hát magas a mérce), és mégis a legkevésbé (akkor hát mihez legyen hű a színész?). Fiktív keretek közé is helyezhette volna a történetet, a nézők így kaphattak volna egy tömör, lényegre törő sztorit, ahol minden részlet logikusan illeszkedik a többihez, és amely precízen megfogalmazható üzenettel bír. Ehelyett illékony mozaikrészeket kapunk: már csak elkapni sem könnyű őket, és ha sikerül, ügyesen kell tudnunk összeilleszteni a darabkákat. Ezt próbálja tenni maga a színész-főszereplő is. Előadása azért súlyos, mivel beismeri: nem biztos, hogy ismeri a kulcsot saját életéhez, de – itt és most, velünk, nézőkkel együtt – megpróbálkozik azzal, hogy rátaláljon.

A komlói rehabilitációs intézetbe alkoholproblémái miatt került. Molnár Gusztávot az elmúlt időszakban sok mindennel vádolták és többet szerepelt a bulvárlapok címoldalán, mint amennyi feltétlen szükséges a hírnévhez. Az összeomlás szélén állt, mikor elvonult. Amikor kijött, jelezte, hogy változás állt be, hogy egy új kezdést kapott, a bulvárt pedig azóta is láthatóan kerüli. Ehelyett egy előadás keretén belül mesél arról, mit élt meg az elvonulás csaknem egy éve alatt. A monodráma a színész komlói időszaka során készült jegyzeteiből készült Réczei Tamás segítségével, aki színpadra alkalmazta szövegeit. Az előadást a budapesti PubSzínház mutatta be tavaly év végén, a múlt héten a Komáromi Jókai Színház stúdiószínpadán nézhettük meg.

A kitárulkozás különleges és megrázó. Érezni, hogy a darab nagyon intenzív időszakban készült: a monodráma röviddel a komlói időszak után született. (Az előadást követően Molnár Gusztáv elárulja a közönségnek, hogy ha ma készítené, korántsem biztos, hogy felvállalna egy ilyen mértékű kitárulkozást.)

Az előadás a legsötétebb pillanattal kezdődik, azzal, amikor a színész megérkezik a rehabilitációs központba – vagy ahogy később hívja majd, a „csodák völgyébe.” Nem máshonnan kell kimászni, mint a legmélyebb szakadékból. A kapott időt egyedül, csak önmagával kell eltöltenie, csendben. Belőle azonban feltörnek a szavak – először szakadozva, értelmetlenül, majd fokozatosan egyre összefüggőbben. Eleinte Babits verssorain keresztül képes csupán megszólalni, a mélyen rögzült, sokszor ismételt sorok szolgálnak a színész belső állapotának tolmácsoláshoz. Majd lassanként, végül végérvényesen a főszereplő saját szavai veszik át az uralmat. Beszélne, de kihez? Elsőként a saját magányához beszél, majd – talán azon keresztül – az anyjához.

Nagyjából az előadás utolsó harmadában, mikor már valamelyest letisztult körülötte a világ, jut el oda, hogy kimondja: „Gusztáv vagyok, alkoholista.” A csoportterápiás foglalkozások bemutatkozómondata ez, itt és most egyben a dramaturgia fontos eszköze, mely azt jelzi, hogy főszereplőnk mérföldkőhöz érkezett az önmaga megismeréséhez vezető úton.

Molnár Gusztáv monodrámájában a felelősség kérdése rajzolódik ki központi gondolatként. A felelősség kérdése két síkon jelenik meg: egyrészt a szülei iránta, gyerekkori énjéhez való felelősségét feszegeti, másrészt pedig saját felelősségét szülőként a fia iránt. Ahhoz, hogy megismerje önmagát, fel kell tárnia saját gyerekkorát. A terápia során megrohanják az emlékek, nézőként pedig ezeket látjuk megelevenedni, ahogy flashbackekként kúsznak vissza a színész jelenébe.

És mi következik mindebből, az emlékek újravetítéséből? A felismerés a színész és a néző számára egyaránt ijesztő: a gyereklélek végtelenül sérülékeny. Nagyon kevés elég ahhoz, hogy olyan sérülés keletkezzen, amely már sosem gyógyul be, amit az illető felnőttkorában, akár egész élete során hurcolhat magával.

Egy efféle terápiás építkezésnél felmerülhet a gyanú, hogy a főszereplő az áldozat képében tetszeleg. A dramaturgia szerencsére azonban nem merül ki a traumában való vájkálásban. A főszereplő ugyanis tudatosítja, hogy nem szabad, hogy énkeresése  öncélúvá váljon, hiszen apaként ő is felelősséggel tartozik saját gyereke iránt. A tét nem kevés: a fia vajon ugyanazt a terhet cipeli majd magával, amit ő?

Sem biztos válaszokat, sem ígéreteket nem kapunk ebben az előadásban. Annyi bizonyos azonban, hogy a terápiás folyamat során főszereplőnk rájön, hogy egy gyerek válláról már az is leveheti a teher egy részét, hogyha megadatik neki, hogy megismerje a szülő történetét. Ez pedig olyan dolog, amit ő maga ugyan már nem, vagy nagyon kevés eséllyel kaphat meg – a fia azonban igen.

Molnár Gusztáv az előadás végén felajánlja a nézőknek, hogy ha szeretnék, maradjanak még egy kis ideig és beszéljék meg vele a látottakat. Komáromban bensőséges légkör jellemezte a stúdiós estét, hiszen a nézőtér egy részét a színész személyes ismerősei töltötték meg. Olyanok, akik jelen voltak a gyerekkorában, egyúttal olyanok is, akik saját emlékeiket is hozzá tudták illeszteni a színész gyerekkori emlékmozaikozásához. Fontos gesztus volt, hogy Molnár Gusztáv elhozta Komáromba a darabját, és az is, hogy a komáromiak meghívták.