Grósz úr garasai

Nincs híján a humornak és a bölcsességnekSomogyi Tibor felvételei „Mit tehetnék, nekem a sors egy istent adott szombatra, egy másikat pedig vasárnapra” – tréfálkozott származásával kapcsolatban a színész. Grósz Dezső, merthogy nem volt mindig Garas, egy félig zsidó, félig keresztény családban látta meg szerelemgyerekként a napvilágot. „Bár izraelita vagyok, öt keresztlevelem is van – árulta el büszkén. – Az orromat pedig, hogy eloszlassam tévhitüket, sváb nagyapámtól örököltem.”

Színészi pályáját a filmgyárban kezdte, a filmvásznon különféle statiszta szerepekben tűnt fel. Az első igazi sikert Makk Károly filmjében, a Liliomfiban másodéves színinövendékként érte el a raccsoló Snapsz szerepében. Húszéves volt ekkor és, mivel a film óriási nézőszámot ért el, egy egész ország számára ismertté vált a neve. A siker egész eddigi pályáján végigkísérte. A színpadon, a filmvásznon többnyire emblematikus figurákat alakít. Rendezőként is jegyzik, filmje, a Legényanya sokakban él még, a közeljövőben pedig, ha az égiek és a mindenkori pénzosztó, földi hatalmasságok is úgy akarják, a Nemzeti Színház stúdiójában állítja színpadra Bartis Attila Nyugalom című regényének Anyám, Kleopátra című dramatizált átiratát. Garas Dezső valóban páratlan előadóművészi tehetséggel megáldott színész, bizonyítja ezt legutóbbi szerepe is, a Vígszínház műsorán szereplő Legenda a lóról című Tolsztoj-adaptációban egy kivénhedt gebét alakít.

Az az ember, aki mindig a túloldalon jár, egyedül, a kevesek között, jellemezte beszélgetőpartnerét Szabó G. László. Ő volt az, aki a hetvenes években, mint mondta, „atombombaként robbant”, mert Magyarországon elsőként kereste szabadúszó színészként a kenyerét, saját elhatározásából – s Dajka Margit biztatására, aki azt mondta neki, „repülj, repülj!” – rekesztette ki önmagát a társulatok akolmeleg, óvó közegéből. „Cseppet sem voltam bátor – emlékezett vissza döntésére a nagy népszerűségnek örvendő színész. – Sokkal inkább voltam berezelve, semmint hős lettem volna.” Harmincéves szabadúszói korszaka után a közelmúltban szerződött le a Vígszínházhoz. „Mikor azt tapasztaltam, hogy mára szinte már minden kollégám szabadúszó lett, gyorsan visszaosontam egy társulathoz, persze, minek titkoljam, az anyagi megbecsülés is vonzott. A társulatok létjogosultságát egyébként sem tagadtam soha” – indokolta döntését. Hiába, Minarik Ede mosodással szólva, kell egy csapat, vagy ahogy a sláger refrénje hirdeti: egyedül nem megy.

A színészekre egyre nagyobb súly nehezedik, véli a művész, a tehetségek sok esetben elkallódnak, egészen egyszerűen azért, mert nincs vagy pedig elenyészően kevés az alkalom és a lehetőség számot adni művészi képességeikről. Nemcsak a színészek vannak bajban, a színházak körül is rengeteg a probléma, a mindenkori pénzhatalom egyre gyakrabban és sokszor ellentmondást nem tűrő hangon szól bele a színházművészetbe. Mivel az anyagi támogatások mértékétől függ a színházak működése, az elosztott pénzek nagysága nagyban befolyásolja az előadások színvonalát, szinte minden a támogatók jóakaratától függ. Éppen ezért a színházak közti és az emberi kapcsolatok mára fokozatosan eltorzultak, mondta el tapasztalatait, keserűségét fanyar mosolya mögé rejtve. A mosolyából ítélve ráérezhetett a közönség, a tragikus szemlélet önmagában nem segít.

Garas Dezső a pályája nehézségei és a származása miatti megpróbáltatásai ellenére sincs híján humornak és bölcsességnek, ezt pozsonyi hallgatóságának bizonyította is egy különös mondatával: „Végül is, az ember mindegy, hol él – ha ügyesen fotózzák, a Citadella falai is idézhetik a Siratófalat”.