Griffelkin, az ördög

Minden kisördög előszámlálja, mi minden gonoszságot, apró rosszaságot követett el. Griffelkinnek nincs igazán miről beszámolnia. A dühös ördögnagyit csak az engeszteli ki, hogy Griffelkinnek szülinapja van: tízéves lett, így hamarosan az érettebb ördögkorba léphet. A kisördög jutalma pedig a következő: egy napra felmehet a földi világba, hogy bemutathassa, mit is tanult a pokolban, hogy beválik-e majd odalenn. A jutalom tehát bizonyítási kötelezettség is.

Lukas Foss ördögoperája az NBC megbízásából (Menotti Amahl és az éjszakai látogatók című művének sikerén felbuzdulva) tv-operának készült, de színpadon is sikereket aratott. Egészen meglepő, hogy noha az operát gyermekoperaként tartják számon, és tudatosan populárisabb babérokra tört, Foss mégsem könnyített zenei nyelvén, nem adta fel sem kísérletező kedvét, sem zeneesztétikai alapelveit. Az opera alapjául szolgáló történetet a zeneszerző saját bevallása szerint nyolcéves korában hallotta nagyanyjától, ráadásul nyolcvanéves születésnapjának esztendejében, egy interjúban is ezt a művet vallotta kedvenc alkotásának: talán ezért is ajánlotta az operát 8 és 80 közötti „gyerekeknek”. A darab kifejezetten könnyed, játékos, remekül kidolgozott dramaturgiai helyzetekben bővelkedő alkotás. A zene mindig követi is a dramaturgiai váltópontokat, feledhetetlen pl. a szökőkút részeinek látszó oroszlánok váratlan megelevenedésének jelenete. De az életre bűvölt postaláda karaktere sem mellékes...

„Schönbergtől azt tanultam meg, hogy a tradíció a mi hazánk, melyet szeretnünk kell, és el kell felejtenünk” – nyilatkozta egyszer Foss mintegy rátapintva a kortárs zene kísérleti irányának viszonyára a hagyomány egészéhez. Foss zenei tanulmányait még Berlinben kezdte, majd családja a nácizmus térhódítása elől előbb Párizsba, végül 1937-ben Amerikába költözött. Huszonkét éves korában The Prairie című, Carl Sandburg verseire komponált kantátája elnyerte a New York-i Zenekritikusok díját. Egyik leggyakrabban játszott műve a W. H. Auden, A. E. Housman, F. Kafka és Nietzsche szövegeire komponált, az improvizációs technikákat is megengedő Time Cycle (1960) című alkotása. Harmadik vonósnégyese és Paradigma című műve kivált hipnotikus ismétléstechnikáival tűnik ki, s a minimalizmus előzményének tekinthető. Concerto ütősökre és zenekarra (1974) című alkotása szintén reprezentatív példája innovatív képességeinek, akárcsak a nyelv zenei transzformálhatóságán alapuló Arkhilokhosz-töredékek című opusz. Operaszerzőként elmondható róla, hogy ugyan keveset komponált a műfajban, mégis valamennyi alkotása sikerült produkciónak tartható. A Griffelkin mellett talán a legemlékezetesebb az Introductions and Good-byes című, 1960-ban bemutatott 9 perc 18 másodperces operája, melyben csak üdvözlések, köszönésformulák, társalgási közhelyek, majd búcsúzások hangzanak el. A sorra érkező vendégeket a háziúr, Mr. McC udvariasan fogadja, bemutatja őket egymásnak, majd mire az utolsó vendég megérkezik, addigra az első már távozni készül, a háziúr tehát befejezve az üdvözlést és a bemutatási ceremóniát, hozzá is láthat a búcsúzáshoz. A darab végén csupán a martinispoharat szorongató házigazda marad a színpadon.

Foss zenéje kezdettől rendkívül expresszív, kísérletező, lendületes és invenciózus, laza, improvizatív jelleget nyer még akkor is, ha kifejezetten szeriális vagy más, kötött rendszerben íródott is: ez az előadó-közeliség hihetetlen mértékben felfokozza zenéje intimitását.

A Griffelkinben megnyilvánuló zenepoétikáján is erőteljesen érződik Sztravinszkij neoklasszicizmusa, Hindemith neobarokk ellenponttechnikáinak modern alkalmazása, de számos tudatos allúzió is tarkítja a terepet: az ördögnagyi egyik szépséges áriája („You have learned to Bewitch”) pl. Mozart C-dúr szonátájának motívumain alapszik, de felbukkannak Rossinit vagy Milhaud-ot idéző gesztusok is. Foss határozott zenei különbséget tesz az alvilági és földi szféra hangzásvilága között. Az ördögfiókák a valcer, a keringő műfaji határain egyensúlyozó dalban számlálják el csínytevéseiket („When the moon grows”), ezzel mintegy játékosan megidézve a Faust- és az ördögtéma egyes zenei aspektusait. A beteg, haldokló anya (akit Griffelkin önmagához méltatlanul életre kelt) megnyilvánulásai feltűnően líraiak, az anyjuk betegágyánál szomorkodó gyermekek fájdalma pedig az egyházzene regisztereit idézi meg. Griffelkin érzelmi érése és létéből való kivetkőzése döbbenetes erejű kontrasztot alkot a csínytevések zenei hajlékonyságával. Foss a pokoli számonkérés dramaturgiailag és zeneileg egyaránt mesteri jelenetében különösen kegyetlenül bánik el hősével („Good! Good! Good! Good!”), hogy a szeretet és az önismeret diadalát még hangsúlyosabbá tehesse. Az opera természetesen ragyogó parabolaként is felfogható: a bennünk lakó, motoszkáló, csintalan ördög lassan ráébred felelősségtudatára, megtapasztalja a létezés örömeit és tragikumát, képessé válik arra, hogy kilépjen a gyermeki fantázia világából.

Éjfélt üt az óra, Griffelkin kénytelen visszatérni a pokolba, ahol gyalázkodva, borzadva fogadják, jótéteményei miatt büntetésből kis híján egy üstbe vetik, de az ördögnagyi döntése értelmében ennél enyhébb büntetést kap: vissza kell mennie a földre, és emberként kell leélnie hátralévő életét.

Az opera a Chandos gondozásában jelent meg cd-n (5009). Előadók: Lynn Torgove, Kendra Colton, David M. Cushing, Drew Poling, Marion Dry, Emily Browder, Janna Baty, Misa Ann Iwama, Aaron Engebreth, Anne Harley, Anne Carolyn Bird, Glorivy Arroyo, Yeghishe Manucharyan, Elizabeth Keusch. A Back Bay Chorale, a Boston Modern Orchestra Project és a Boston Children’s Opera Gil Rose irányításával szólal meg. A Griffelkint alakító Kendra Colton Mozarton és Bachon edzett szopránja különösen kimagasló: hol szinte érzéketlenül pajkos, hol érzelmesen magába néző ördögfiókája rendkívül dinamikus jellemformálást eredményez. (Csehy Zoltán)