Górcső alatt a Sziget Nagyszínpada

Szorítkozzunk csupán a Nagyszínpad kínálatára, mert bár a kisebb helyszíneken érdekesebb dolgok történtek (Bad Religion, Nina Hagen, Gotan Project, Amparo Sanchez, Ill Niňo), mégiscsak ez határozza meg egy-egy fesztivál irányvonalát és atmoszféráját. Volt idő, amikor nagyobb húzónevek, illetve izgalmasabb produkciók váltották egymást ezeken a deszkákon. A szervezők egy ideje érezhetően szívesen mennek biztosra, ezért visszahívnak néhány bevált csapatot, illetve igyekeznek minden olyan nemzet kedvébe járni, ahonnét a külföldi közönség érkezik. Aminehezen érthető A németek kedvéért például jó néhányszor játszott már itt a Die Ärzte, a Toten Hosen és a Guano Apes, akikkel egyébként semmi bajom, korrekt szórakoztatóknak tartom őket. Azt azonban nem értem, hogyan kerülhetett a nagyszínpadra idén a berlini K. I. Z. nevű hiphop-kollektíva, akik nyilvánvalóan egy elég speciális és könnyen körülírható szubkultúrát céloznak meg. Bizonytalan német nyelvtudással nem volt könnyű bekapcsolódni a produkcióba, csak azt állapítottam meg újfent, hogy a német nyelv rappelésre teljességgel alkalmatlan, ellentétben például az olasszal. (Jovanottit annak ellenére imádom, hogy alig néhány szót értek belőle, pont a nyelv zeneisége miatt. És persze amiatt, hogy nem akármilyen zenészek veszik őt körül.)
Az olaszoknak a torinói Subsodica nevű bandát szerződtették le a szigetre, ennek megfelelően rajtuk kívül alig voltak más nemzetek képviselői a nagyszínpad előtt. A torinói zenekar tagjai érezhetően Moby-rajongók, oly mértékben, hogy párszor a lenyúlás alapos gyanúja forgott fenn dalaik hallatán.
Megkapták a britek is A nagy létszámú brit fesztiválozók megkapták a Kasabiant és a The Cribs nevű formációt, amelynek egyetlen érdekessége, hogy Johnny Marr gitározik náluk, az az ember, aki a 80-as években új utakat tört hangszerével, és nemcsak a The Smiths hangzását határozta meg, hanem egy csomó más zenekarét is. Épp ezért megmagyarázhatatlan, miért állt be egy olyan bandába, amelyből tizenkettő egy tucat, és amely hallhatóan az őáltala anno kikövezett úton kíván kényelmesen végigsétálni.
A Faithlesst viszont, hiába britek, leginkább a magyar közönség kedvéért szerepeltették ezredszer is a nagyszínpadon. Elsőre (nyolctíz éve?) még érdekesnek tűntek az egyszerű, ám hipnotikus szintitémákat követő döngölésekkel, Maxi Jazz szuggesztív hangjával, és néhány slágerükkel (We Come 1, God Is a DJ, Insomnia), ám azóta tulajdonképpen semmi újat nem mutattak fel, azaz forradalmárok helyett egy megbízhatóan teljesítő formációt láthattunk.
Aztán járt itt három-négy legenda, közülük is a legnagyobb a Sex Pistols-vezér Johnny Rotten, aki polgári nevén, John Lydonként szerepelt az 1978-ban alakult Public Image Ltd. zenekar élén, amely újhullámba oltott posztpunkkal kísérletezett (szintetizátorok, ipari zaj és húzós dallamok). Gyomorbavágó PIL Legutóbbi lemezük viszont 1992-ben jelent meg, azaz nosztalgiakoncertre számítottam, annál is inkább, mivel hosszú kihagyás után tavaly álltak újra össze. Ehhez képest tömény, gyomorba vágó zenét prezentáltak a jellegzetes, fenyegető kántálásra hasonlító énekkel. Lydon ezzel a zenekarral jóval meggyőzőbb, mint néhány éve a Sex Pistols élén, amikor inkább csak szórakoztató volt a nagyszínpadon, mintsem egy korszak emblematikus figurája.
Sokan várták vissza a Toy Dollst is, az Olga művésznéven futó másik vén punkfazon trióját, amely szintén legalább 30 éve porondon van. Eközben a napszemüvegimádó frontember körül folyamatosan cserélődtek a kollégák, a karcosan dallamos, nyers, egyszerű, lüktető zene viszont maradt a régi. Kíváncsi vagyok, vajon a The Hives hol lesz harminc év múlva. Jelenleg nagyon is „ott voltak“ a színpadon, bár én először láttam őket élőben, mert a múltkori szigetes koncertjükről egy megfázás miatt lemaradtam. Ugyanez a kérdés merült fel bennem a Ska-P vagy a Papa Roach hallatán is, hogy Mikát vagy a Thirty Seconds to Mars nevű felkapott formációt ne is említsük.
Két további fontos brit zenekar, a Madness és a Specials karrierje a 80-as években sokáig fejfej mellett haladt, hogy aztán teljesen más pályát járjanak be az évek során, és végül ugyanott kössenek ki: a babérokat újra learató, élő legenda szerepében. Míg azonban a Madness az idők során a Brit Nemzeti Bulizenekar státusába küzdötte fel magát, addig a Specials megmaradt a ska műfajt kedvelő rétegközönség kedvencének. Tavaly aztán megkapták a rocktörténet legjobbjainak járó díjat, ennek örömére fergeteges turnét prezentáltak a szigetországban. Az erről szóló írásos feljegyzések egytől egyig egekbe magasztalták a zenekart, ezért kíváncsian vártam a csütörtöki Sziget-koncertet. És érdemes volt várnom, mert amit láttam és hallottam, az lehengerlő volt.
„Söpört“ a Specials Elsöprő erejű, abszolúte mai produkció, amelyben a punk energiája és szellemisége találkozik a jamaicai zenével, mindez sokkal profibb hangzásban és hangszereléssel, mint a 80-as évek elején. Ezáltal a régi számok újjászülettek, a zenekar fekete és fehér tagjai pedig (ez is ritkaságszámba ment annak idején, a Specials tudatosan küzdött is a rasszizmus ellen) alig öregedtek valamicskét, legalábbis húsz méter távolságból úgy tűnt.
És akkor nézzük az Iron Maident, a nagy metálcirkuszt, amelyet szó szerint inkább csak nézhettünk, mint hallhattunk, a hangosítás ugyanis olyan pocsék volt, hogy arra szavam sincs. A tömeg közepén nagyon figyelnem kellett, hogy halljak valamit. A hangerő meghatározó attribútuma egy metálkoncert élvezeti értékének, de a technikusok mindent elrontottak ezen az estén, amit csak el lehetett rontani. Bruce Dickinson hiába cikázott a színpadon, hiába voltak hatalmas együtténeklések, hosszú gitárszólók és pazar látvány, a helyzetet nem lehetett menteni. Kár, mert a lejátszott 16 számból 11 dal 2000 utáni volt, amelyekre tényleg kíváncsi lettem volna, ám végig úgy éreztem, egy táskarádiót kötöttek a hangszórókra.
A fesztiválzáró Muse koncertje szintén hatalmas tömeget vonzott. Bebizonyították, hogy joggal tartják őket sokan a 21. századi Queennek. Zenéjük maximálisan megfelel az új évezred kihívásainak, emellett a hetvenes évek aranykorát is megidézi a sok cicomaés a harsány körítés ellenére.
Ez az a zene, amely stadionokat tölt meg, mégis vállalható, mert egyszerre sci-fisen monumentális és dögösen rockos. Csak remélni merjük, hogy a Sziget nagyszínpadán jövőre több hozzájuk hasonlóan aktuális zenekart láthatunk majd.