Gondolatok a szlovákiai magyar drámáról

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, nem redukálhatjuk a problémát a „nincs szlovákiai dráma, mert a színházak nem mutatják be őket” kijelentésre. Ezért ahelyett, hogy a magam és a színház nevében hamut szórnék a fejemre, megpróbálom megvizsgálni azokat a tényezőket, melyek ezt a helyzetet befolyásolják, befolyásolták. A számok felől közelítveElső körben talán érdemes a számok, a statisztikák felől közelíteni. Mennyi az annyi? A Magyar Területi Színház komáromi színpadán a megalakulástól a rendszerváltásig (tehát 1952-től 1989-ig) 19 bemutatót tartottak szlovákiai magyar szerzők műveiből. 17 szlovákiai magyar dráma került színre – Egri Viktor Ének a romok felett és Dávid Teréz Dódi című színpadi játékát két alkalommal is műsorára tűzte a színház. Dávid Teréz volt a legnépszerűbb szerző, ő vezeti a „toplistát” 6 bemutatóval, Egri Viktor 5 komáromi bemutatót mondhat a magáénak, Batta György hármat, Lovicsek Béla kettőt, továbbá színpadra került Szabó Béla Mennyasszony című regényének adaptációja, Kmeczkó Mihály és Siposs Jenő egy-egy mesejátéka. A rendszerváltástól napjainkig eltelt negyed évszázadban 4 szlovákiai magyar színmű szerepelt a Jókai Színház repertoárján. Bárhogy osztunk-szorzunk is: 1952 és 1989 között átlag minden második évben akadt egy-egy szlovákiai magyar bemutató, a rendszerváltás után viszont hétévente jött el egy-egy ilyen ünnepi alkalom.Ez a megközelítés persze kissé csalóka. A rendszerváltásig a hazai szerzők műveinek bemutatása előírásszerűen történt, s nemcsak a szakmai vízió, hanem az előírt darabmennyiség teljesítésének szándéka (is) motiválta a dramaturgokat, szerzőket – ami természetesen nem zárja ki a kiváló színpadi művek születését. Aztán a társadalmi változásokkal eltűnt a cenzúra, és elvben lehetőség nyílt olyan színpadi szerzők és témák bemutatására, melyekkel hosszú évek óta adós volt a szlovákiai magyar színházi világ. Véleményem szerint érthető, hogy a színházak megpróbálták, megpróbálják ezt a lemaradást is pótolni, miközben kötéltáncosként egyensúlyoznak a manézs felett. Mögöttük a szakma, előttük a közönség. Háló nincs. Kiírások eredményeFél évvel a rendszerváltást követően szakmai áttörés történt Komáromban. A színház élére Beke Sándor rendező került, tevékenységével mind szakmailag, mind szervezésileg felpezsdítette a színházi életet. A Beke-éra 26 bemutatója között két szlovákiai magyar dráma akadt, Ébert Tibor Esterházyja (1992), majd egy évvel később a Klapka György emlékére kiírt drámapályázat győztese, Mészáros László A mi hősünk című műve (Klapka címen került színre a Bástya Színházban 1993 nyarán, Beke rendezésében). Az Esterházy bezsebelt néhány szakmai elismerést, főképp a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján, ráadásul 25 alkalommal játszották, ami komoly sikert jelent. A Klapka – technikai-szervezési okok miatt – nem került be a kőszínházi repertoárba, így mindössze 3 előadást ért meg. De állítólag ez volt az egyik oka Beke idő előtti visszahívásának. A nacionalista szlovák kultúrpolitika ugyanis provokációként értelmezte a hazai viszonyokhoz képest monumentális színházi ünnepet, s emiatt egy évaddal megrövidítette Beke igazgatói megbízatását. A Klapka-pályázatra egyébként hét pályamű érkezett, sajnos, a bemutató után a szövegekkel már senki nem foglalkozott, pedig egy drámakötetben rögzíteni lehetett volna a rendszerváltás utáni első drámapályázat eredményét. A következő kiírásra újabb tíz évet kellett várni: Dráma 50 címmel hirdetett pályázatot a Komáromi Jókai Színház vezetése 2002-ben, az 50., jubileumi évad alkalmából mindenféle tematikus, stiláris és műfaji megkötés nélkül. Az alapgondolat a nemzetiségi létben élő egyén és közösség önazonosságának megőrzése, valamint az ember helyzete, értéke és értékvesztése a 21. század társadalmában volt. Tíz színpadi szöveg érkezett, nagyon különböző műfajok s témák bukkantak fel. A pályaműveket elbíráló kuratórium az első két díjat nem adta ki, megosztott harmadik helyen Tóth Mihály Ki fuserálta el a jubileumi drámát? és Gyüre Lajos Apáczai című műve végzett, különdíjat kapott Gazdag József Mire megkövülünk című szövege. Sajnos, a Dráma 50-nek sem volt utóélete, mert a díjkiosztást, s a tervezett felolvasó-színházi esteket elmosta egy újabb változás: a feszült, politikai beavatkozással terhelt helyzetben Kiss Péntek József lemondott igazgatói tisztségéről. Kiss Péntek József igazgatói korszakában (1999–2003) két szlovákiai magyar színpadi művet mutatott be a színház. Mindkettő Gágyor Péter alkotása: az Isten veled, Monarchia a Švejk-történet újragondolása, a Piaf és Simone Ľubomír Feldek Rózsaszín halál című színműve felhasználásával íródott. És ezzel vége is a felsorolásnak. Az elmúlt évtizedben nem szerepelt szlovákiai magyar szerző műve a Jókai Színház repertoárján. (Kiegészítésképpen: március 15-én zárult le az a drámapályázat, melyet az évad elején írt ki a színház, témája a szlovákiai magyarság út- és arckeresése, mindez lehetőleg librettó formában, egy történelmi eseményfüzér keretébe ágyazva. A pályázatot elbíráló kuratórium még nem ült össze, a színház az évad végén hozza nyilvánosságra az eredményeket.) Ejnye, micsoda mulasztás!Ennyit a tényekről. Mondhatnánk, hogy ejnye, micsoda mulasztás, sorolhatnánk a vétkes igazgatók és közreműködők nevét. S talán bizonyos szempontból jogos is lenne a felháborodás, de személyes bűntudatom ellenére is azt gondolom: a színház bűnrészes az említett helyzetben, de nem egyedüli bűnös. Az irodalom oldaláról éppúgy nincs támogatottsága a műfajnak, a sajtó, a folyóiratok, a kiadók sem törték össze magukat, hogy tegyenek az ügy érdekében… Azt mondjuk: nincs szlovákiai magyar dráma. Én meg azt gondolom, hogy van. Vannak drámai szövegek, vannak szerzők, írók, színházi emberek, és bizonyára civilek is, akiknek a fiókjában lapul néhány színmű, értékes szöveg, mely jó alapanyagként szolgálhatna egy-egy előadáshoz. Persze azonnal felvetődik a kérdés, hogy akkor a 25 év alatt miért csak négy ilyen kivételes színházi helyzet volt? Nem kívánom ragozni, hogy a színházak milyen helyzetben vannak. De azt szögezzük le: a színházak, tetszik vagy nem, megszűntek társadalmi tényezőként létezni. Valahol a kultúra szélén ücsörögve várják, várjuk, hogy visszakerüljünk a nagy vérkeringésbe. A legegyszerűbb magyarázatként a gazdasági válság hatására hivatkozunk, de a helyzet ennél bonyolultabb. Meggyőződésem, hogy a problémák nem az elmúlt néhány évben kezdődtek, ezek már csak következményei egy sodrásnak. Csak tapintatosanFaragó Ödön, a kassai magyar színház első igazgatója 1914-ben, amikor megpályázta a tisztséget s átjött Kolozsvárról, azt írta a pályázatában ars poeticaként: a „politikamentes tapintat” jegyében szeretné irányítani a kassai magyar társulatot. Azt hiszem, a színházi és drámai öngyilkosság valahol itt kezdődik… Nem gondolom, hogy a színházaknak a parlamenti közvetítéseket kellene követniük vagy aktuálpolitikai utalásokkal kellene bombázniuk a nézőket. Nem erre gondolok, bár ez is egy formai lehetőség, s többnyire fiatal színházi alkotók próbálkoznak az ilyen jellegű direkt reflektálással. Ugyanakkor: ha a színház, a dráma célkitűzése az, hogy tapintatos legyen, langyos mellébeszélés jön létre, és nem a közösség problémájának megragadása, megfogalmazása. Ha társadalmilag gyávák vagyunk meglátni a lényeget, a színház csak a gyávaságot tükrözi. Ha nincs értelmes társadalmi dialógus – nem politikai, hanem közösségi értelemben –, akkor nem sok esély van arra, hogy az egyébként is perifériára szorult színházak „bekiabálják a tutit”. S ha az esélytelenség ellenére bekiabálnák, ki hallaná meg? Kíváncsiságból utánanéztem, hogy kritikus társadalmi-történelmi pillanatokban mivel „táplálta” a színház a közönségét. Néhány kiragadott példa: 1849 októberében, Klapka Komáromból való kivonulásának előestéjén egy francia bohózatot játszottak a városban; az első világháború kitörésekor a Leányvásárt játszotta a kassai társulat; a trianoni béketárgyalásokkal párhuzamosan a Sybill és a Mágnás Miska volt az egyik sikerszéria. Ellenpélda: Horthy kassai bevonulásakor a Bánk bán ment, szóval volt ilyen is, igaz, az ilyen „vállalás” sokkal ritkább. Szép lassan, generációról generációra színházi és drámai mellébeszélésre szoktatjuk a közönségünket, az alkotókat. Ennek következtében a drámaírók többsége sem mer nyíltan, egyenesen fogalmazni. Maradnak a magánbűnök, az egyéni vergődések és történetek – melyekkel egyébként semmi gond nincs, lehet az irodalmilag is, színházilag is értékes és érvényes. Csak nem lépjük át a küszöböt. A jó kisebbségi drámától – ha közhelyesen akarok fogalmazni – elvárjuk, hogy társadalomkritikát fogalmazzon meg, lehetőleg szatirikus hangnemben. De ez olyan elvárás, amit az izolált színházi társadalom magában nem tud teljesíteni. Egy másik jelenség, melynek a gyökere talán ugyanerre a problémakörre vezethető viszsza: a szlovákiai magyar drámák jelentős része újragondolás. Egy már létező történet feldolgozása, adaptálása. Mintha félnénk a saját igazságtól, a saját mitológia megszületésétől. Vagy prózai alapanyagok kerülnek színpadra, vagy történelmi helyzetek adnak keretet, történelmi hősök arcot… Hangsúlyozom, ezzel sincs önmagában baj, a reflektálás és újragondolás is egy út. Csak nem biztos, kiderül-e valaha, hogy tudnánk-e mankó nélkül is járni… Visszakanyarodva a főcsapáshoz: annak ellenére, hogy nincs – még nincs – egyetlen olyan átfogó drámai életmű sem, melyet kulturális vitrinünkben mutogathatnánk, azt gondolom, igenis létezik szlovákiai magyar dráma. Kérdés tudunk-e róla? Nem kallódik-e valahol? Fontos lenne ezeket a szövegeket – nem csak a címeket – összeszedni, és mondjuk egy internetes oldalra feltölteni. Felvidéki magyar drámaírói adatbank. Ezzel is demonstrálva, hogy a műfaj létezik, vázolva az eddigi művek dramaturgiai szemléletét, szellemiségét. A mesterségbeli részA drámaírásnak van egy mesterségbeli része is, ami tanulható, tanítható. Tapasztalataim szerint a legnagyobb gondolat, írói vízió is elcsúszhat egy dramaturgiai buktatón. Oktatási rendszerünkben nincs helye a színházra való nevelésnek. Nem is olvas senki drámát, akinek nem muszáj. Nem csoda, hogy a fiatal szerzők sem éreznek tömegesen késztetést, hogy kipróbálják magukat ebben a műfajban. Senki nem olvassa, a színházak elzárkóznak, ugyan minek…? Nagyon nehéz színházismeret nélkül színháznak írni. Ezért is gondolom, hogy egy drámaírói ösztöndíj segítségével túlléphetnénk a pályázati formalitásokon. Ha sikerülne néhány embert tartósan a színház közelébe csábítani, ha néznék és látnák a folyamatot, ahogy egy-egy előadás készül, és együtt dolgozva a rendezővel, dramaturggal ráéreznének a színházi törvényszerűségekre, elindulhatna egy szorosabb együttműködés, együttgondolkodás. Az ilyenfajta találkozásnak lehet eredménye. Elhangzott a SZMÍT szimpóziumán, március 12-én, Dunaszerdahelyen Varga Emese