Gondolatok a rendezői színházról

 

A kortárs színházművészet legsarkalatosabb kérdése a rendező személyéhez és szerepéhez kötődik. Mindenható tényezője-e az előadásnak, vagy pedig részeleme annak? Külső szemlélő, kontroll vagy egyszerű „közlekedésrendész”, akinek annyi feladata van, hogy megmondja, hol jöjjön be a színész és melyik kijáraton át távozzék a játéktérből? A többi meddő igyekezet, hiszen úgyis minden a tervezőkön, gyártáson és – főleg – a színészeken múlik. Számos, félreértésekre okot adó vita alakult ki a múlt század második felében a rendezői színház létjogosultságáról vagy éppen kártékony voltáról. Ez a helyzet azért alakulhatott ki, mert a különféle izmusok és kísérletező csoportosulások egymásba folyó kavalkádja olyan beláthatatlan masszát hozott létre, amelyben az önmagukat mindenáron megvalósítani és láttatni vágyó dilettáns akarnokok a rendezői posztokon igen markánsan és nagy számban jelentek meg. Gyakran bejutottak a színiakadémiákra és egyetemekre is. Így aztán legitim módon kamatoztathatták vágyaikat. Kialakult az úgynevezett rendezői színház eszménye, amelyre főleg a színésztársadalom reagált elutasítóan. Meg a józan elméleti színházi szakemberek egy része. Egyáltalán nem a korszerű színházi törekvések elvetéséről, netán a posztmodern színházi gondolkodás elvetéséről beszélek, hanem az öncélúságról.Ez a problémafelvetés a mai napig létezik, bár ma már korántsem olyan éles és hangos, mint a 20. század hatvanas éveitől egészen az ezredfordulóig volt. Miközben a kérdés, hogy rendezői vagy nem rendezői színház, valójában nincs is. Vagy legalábbis nem érdemes ilyesmiről beszélni ott, ahol a színház képes betölteni azt a társadalmi-morális küldetését, amelyre hivatott. S nem a politika vagy az államhatalom – mint egyetlen mecénás – játékszere. Összeáll vagy széthullikAz is alapvető követelmény, hogy a társulat minden tagja egymást kölcsönösen támogató részese legyen az alkotói közösségnek. Hogy önmagát mindig a készülő színházi előadás érvényes feltételei között akarja megvalósítani. A színház tehát csakis színész- és rendezőközpontú lehet, egyszerre. E két legalapvetőbb „tényezőnek” egymást kell támogatnia és erősítenie. Mindegyik alkotó félnek a maga „szerepkörében” kell helytállnia. Ne akarjon a másik helyett gondolkodni, sem alkotni, mert abból semmi jó és hasznos nem keletkezik. Óhatatlanul felüti a fejét az alkotás legnagyobb ellensége, a káosz, ami elvonja az alkotók figyelmét arról, amire az eredményes végtermék, a pontos erővonalak mentén haladó előadás irányul. Amire irányulnia kellene. Mindezzel együtt egy előadás hangulatának, stílusának megteremtője nem a színész, hanem a rendező. Ő az, akinek előre, a lehető legpontosabban tudnia és látnia kell, hogy miből mi születik meg. Ilyen értelemben a színházi előadás készítése is oksági, ok-okozati összefüggések láncolatából áll össze. Vagy éppen ennek hiányában hullik szét.A rendezőnek azzal is tisztában kell(ene) lennie, hogy megvalósított elképzelései hogyan hatnak majd a befogadó közeg – az estéről estére más és más közönség – és a viszonylag állandó színpadi jelrendszer kontextusában. Nem egyszerű a feladat, de nem is megoldhatatlan. A szakmai felkészültségen túl nagy adag szenzibilitás és intuitív készség szükséges. Az állandóság mint fikcióA színház a közönségért van. Ez megcáfolhatatlan alapigazság. Színházi dogma. Ugyanakkor meg merem kockáztatni, hogy a közönség mint állandó tényező – nagyrészt fikció. Olyan értelemben az, hogy estéről estére mások ülnek a nézőtéren. S ha a nézőtéren ülőket nem arctalan masszának, hanem értő és érző egyénekből álló alkalmi közösségnek tekintjük, máris megkérdőjelezhető az állandó színházi tényező volta. Ráadásul ez az egyetlen olyan elengedhetetlen része a színházi előadásnak, amelyet nem lehet megrendezi. A közönség van. Legfeljebb befolyásolni, vezetni lehet. Majd az előadás során derül ki, mennyire lesz annak részese, vagy milyen mértékben áll ellen. Igaz, maga az előadás sem állandó, hiszen estéről estére változik. Elég, ha csak az aznap este színre lépő művészekre gondolunk, akik – legyenek bármennyire professzionálisak – magukkal cipelik a napi aktuális és hosszú távú gondjaikat és örömeiket. Igaz, a szerep megformálása kedvéért igyekeznek kint hagyni azokat a színpadi takarásban, s a néző látszólag semmit sem vehet észre belőlük, mégis ott vannak a „sorok mögött”. A rendező feladata tehát az is, hogy eleve számol ezekkel a kivédhetetlen összetevőkkel. Ennek tudatában kell elérnie, hogy az általa előre levezényelt előadás jelrendszere minden várható zavaró körülmény ellenére is világos és logikus legyen. Vagyis követhető és ezzel együtt érdekes is. Ellenkező esetben a közönség vajmi keveset ért majd meg abból, hogy mi is volt az alkotói szándék. A belső rendA természetesség nem naturalizmust vagy valamiféle hiperrealista felfogást jelent, hanem a választott stílusjegyek következetes használatát; hogy az előadásban rend legyen. Ha egy előadásban belső rend és tisztaság uralkodik, akkor bármilyen „szélsőséges” műfaj, akár egy abszurd is „eladható”. A rendezők általában ilyenkor maszatolnak és jóval túllépik a színházi eklektika tolerálható határait. Feleslegesen adnak gépfegyvert a veronai nemesek kezébe, és ballonkabátba bújtatják III. Richárdot. Máskor unalmasan direktekké „hangsúlyozzák”, amit nem kellene. Például az abszurdot még jól megfejelik mindenféle még abszurdabb vizuális és színészvezetésbeli elemekkel, ahelyett, hogy a lehető legvalószerűbben interpretálnák azt. Mindent összevetve: a belső rend elengedhetetlen eleme a színháznak – mint minden más művészeti alkotásnak; legyen az bármennyire kísérleti és alternatív próbálkozás is. A színház esetében ez fokozottan érvényes, hiszen egy tűnékeny műfajról van szó, amely – mint mondani szokás – héttől tízig él. Utána már csak emlék. Nem lehet újra kézbe venni és megint elolvasni, mint egy könyvet, vagy akárhányszor megnézni, mint egy festményt vagy szobrot. Illetve részben igen, csak az a mai jegyárak mellett meglehetősen költséges passzió lenne. Ráadásul, mint említettük: nincs két teljesen egyforma előadás. Stílus és gondolatAz a leggyakoribb vidéki színházi tapasztalat, hogy premierről premierre ugyanazokat a színészeket látja a közönség; megfűszerezve olykor egy-egy vendégművésszel, akit az aktuális rendező – ne firtassuk, milyen meggondolásból – magával hoz/visz a készülő előadásba. Így aztán óhatatlanul és fokozott mértékben alakulnak ki a sztereotípiák. Bőséges unalomforrás, amikor egyazon színész ki tudja, hányadszor hozza már ugyanazt a karaktert, ugyanazt a figurát. Mintha egyik előadásból átsétálna egy másikba. Csak a szövege más.Lusta és fantáziátlan rendezők kedvenc hivatkozási alapjává vált a kifogás: a színész nem tudta megcsinálni. Állítom, hogy a színész, ha színész, meg tudja csinálni. Természetesen mindent nem tud megcsinálni egy színész sem. (Legfeljebb néhány zseni.) De: valamit minden színész meg tud csinálni. Következésképpen a rendezőnek már a szereposztáskor tudnia kell – és pontosan kell tudnia –, hogy a rendelkezésére álló színészek közül ki mit képes hitelesen megformálni. Azt is látnia kell előre, hogy ez a „megcsinálás” hogyan működik majd az előadás kontextusában. Nem lesz-e közhelyes, százszor látott, unalmas megoldások sorozata, vagy elcsépelt manírok kavalkádja. A külön-külön megszólaló, felvillanó egyéniségek és egyéni megfogalmazások hogyan válnak majd egésszé, úgy, hogy a jellemek vagy típusok tisztán kirajzolódjanak, mégis összecsengjenek az egyes figurák. Ez az elengedhetetlen rendezői stílusérzék döntő módon meghatározza az egész munkafolyamat sikerét. Felettébb sajnálatos, hogy lépten-nyomon megemészthetetlen stíluszavarok, mi több, stílustalanságok jellemzik az egyes előadásokat. Vagy valamiféle ráerőltetett ál-stílus tanúi leszünk. Miért annyira fontos ez? Mert a stílus képviseli magát a gondolatot, az üzenetet. A stílusban ölt testet, fogalmazódik meg és jut el a nézőhöz az üzenet. Ilyen vonatkozásban tehát minden színház, minden előadás rendezői. Az írók és költők hosszú hónapokon, néha éveken keresztül érlelik témáikat. Át- meg átírják a korábban papírra vetett soraikat. A festők újrafestik a vásznat. Ezzel szemben egy színházi előadás létrehozására, miközben magában foglalja az összes többi művészeti ágat, jó esetben hat-nyolc hét áll az alkotók rendelkezésére. FutószalagonMielőtt elkezdődne az elmélyült alkotói folyamat, találkozik a kosztüm- és díszlettervező, a zenei munkatárs, a koreográfus, a dramaturg és a rendező. Feltéve, ha valamennyien ráérnek ugyanabban az időpontban. Azért kell találkozniuk, hogy összehangolják az elképzeléseiket. Tapasztalatból tudom, hogy valamennyien szinte soha nem érnek rá.Ezután a kosztüm- és díszletterv a gyártás „futószalagjára” kerül. A színész közben két-három másik darabban is játszik. Délelőtt próbál, rádiózik, szinkronba rohan vagy filmezik. Magánfellépést vállal. Ez a hakni. Kezdődik a próbafolyamat. A dramaturg előadja a miértet, a rendező pedig a hogyant. Start. Elkezdődik a versenyfutás az idővel. Ebbe bele kell kalkulálni olyan nem várt, vis maior tényezőket, mint a betegség, dekoncentráltság. A kiutazás miatt lerövidített vagy elmaradt próbákat. A rendező szeretne kipróbálni ezt-azt, de nem lehet. Nem maradt rá idő. A gyártás késik. A bemutató napja vészesen közeleg. Fotózás, reklámplakát, műsorfüzet. Mindent az ütemterv szerint! A rendező kikel magából: ki tud így művészetet csinálni? Mikor? Kivel? Meg kinek? A dráma tehát él. Mert játsszák. A dráma átalakul, mert (el)játsszák! A szerző pedig, ha kortárs, dühöng, mert úgy érzi, hogy kijátsszák. A klasszikus hallgat. Szegény. Mi mást tehet?Mosolyog talán a túloldalon, mert művének életlehetőségei vannak…Kiss Péntek József