Frontális ütközések tiszta lelkű és elvetemült hősökkel

A cseh fiatalok ugyanis már magukénak érzik Közép-Európa legjelentősebb filmes „szabadidőközpontját”. Csapatostul jönnek az egész országból, és minden áldott nap szinte kifosztják az összes jegyirodát. Reggel kilenctől éjjel kettőig fáradhatatlanul vándorolnak moziról mozira. Ebben az évben – nekik köszönhetően – nézőcsúcs született a fesztiválon. A tizenhárom moziban vetített kétszázharminc filmet csaknem százharmincezren látták. Karlovy Vary persze kegyes a nézőihez. Nem olyan távolságtartó, mint a Berlinale, nem olyan könyörtelen, mint Velence és nem olyan lelketlen, mint Cannes filmes vezérkara. A cseheknél már íratlan szabály: pár perccel a vetítés előtt jegy nélkül is beengedik a kitartóan várakozók népes seregét. Karlsbadban a türelem minden alkalommal filmet terem.

Díjat – jó esetben – a legjobbak kapnak. Ha pedig nem, akkor egyszerűen szerencsésnek tekintheti magát, aki Kristály Glóbusszal vonul le a színpadról. Ebben az évben tizenhat film szerepelt a versenyben. Janisch Attila Másnap című alkotása nem nyert. Ha lett volna operatőri díj, Medvigy Gábor mesteri képsorait aligha hagyta volna figyelmen kívül a zsűri. Néhányan legalább is ezzel áltattuk magunkat. De mert nem volt, jókedv sem volt. Magyar részről. Nem így az olaszok, a spanyolok és a németek! Ők ünnepeltek. Ki-ki vérmérséklestének megfelelően. Ujjongva az olaszok, féktelen örömtáncot járva a spanyolok, korukat meghazudtoló visszafogottsággal a németek.

Andrea és Antonio Frazzi, a hatvanéves firenzei testvérpár vittel el a fesztivál nagydíját. Certi bambini című közös alkotásuk tizenegy éves hőse, Rosario szülők nélkül cseperedő vásott utcagyerek, aki minden rosszat megtanult már, amit megtanulhatott. Cigizik, iszik, csavarog, s puszta heccből életét kockáztatva „szlalomozik” egy forgalmas autópálya vadul száguldozó kocsiáradatában. Egyetlen napi feladata: ellátni beteg nagymamáját. Rosariót egyedül hozzá kötik tiszta érzelmek. Életének többi szereplője ma van, holnap nincs. Egy ilyen gyereket bármire fel lehet használni. Még (bér)gyilkos is lehet belőle. Rosario pisztolyt kap, hogy végezzen a metróban egy befolyásos emberrel. Feladatát hibátlanul teljesíti. A férfi meghal, ő maga pedig, mint aki jól végezte dolgát, lemossa kezéről a vért, és beáll a társai közé focizni. „Ez a történet reménysugara – próbálták megnyugtatni a nézőket a Frazzi fivérek. – Igaz, hogy már ölt, de még játszik. Tehát gyerek. Esélye van a jóra.” Ennél több jó azonban nem nagyon mondható el a filmről. Sok benne a flashback és a tanmesébe illő elem. Nemes szándékához azonban nem fér kétség.

Két elismerést vittek haza a spanyolok. Xavier Sanchéz Bermúdez a legjobb rendezés díját kapta León és Olvido című alkotásáért. León és Olvido testvérek. Árvák. A huszadik éve felé közeledő León Down-kóros, intézetben él. De mert kezelhetetlen, „hazaadják” a nővérének. León imádja Olvidót. Valósággal csüng rajta. Boldog, hogy újra vele élhet, a közelében lehet. Olvido, bár szereti az öccsét, nem kényezteti. Önállóságra neveli. Örül, ha látja, hogy jó úton halad, szenved, ha azt tapasztalja: újabb keresztet kapott a sorstól. Mert Ivannal, a kedvesével sem felhőtlen az élete. León öntörvényű, Ivan a helyét keresi a világban. Ráadásul Leónért sem rajong. Olvido és beteg öccse között egyre nagyobb a feszültség. Egymás iránt érzett szeretetüket azonban semmi sem tudja kioltani. Marta Larralde a legjobb női alakítás díját kapta e humánus alkotásban nyújtott finom játékáért.

Napola című alkotásával szép és megható emberi történetet kínál a nézőknek a harmincegy éves német Dennis Gansel is. Látványos, nagyszabású történelmi produkciója egy berlini náci katonai iskola növendékeiről, köztük Friedrich Weimerről szól. Az őt megformáló, nagy tehetségű Max Riemelt – akinek minden előfeltétele megvan ahhoz, hogy jeles nyugat-európai vagy akár hollywoodi sztárrá nője ki magát –, a legjobb férfialakítás díját nyerte el lenyűgöző játékával. Friedrich szegény családból kerül be a Napola embertelen gépezetébe. Becsületes apja hiába küzd elhatározása ellen, és hiába a sok sírás édesanyja részéről, a Führer elitképzőjének egyik tanára „behálózza” a fiút. A kiválasztottaknak ingyenes a tanítás, s az olyan bokszfenomének előtt, mint Friedrich, szabad a pálya. Ahogy múlnak a hetek és a hónapok, egyre világosabbá válnak a benti szabályok. Ez nem a minden lelki fájdalmat és fizikai gyötrelmet könnyen viselő fiúk „kiképző tábora”. A Napola gépezetében csak azok maradnak talpon, akik érzéketlenül kiállják a kegyetlen megpróbáltatásokat. Egy ideig Friedrich is bírja a gyűrődést. Amikor aztán elveszíti legjobb barátját, szembeszáll a „renddel”. Tiltakozása jeléül nem juttatja győzelemhez iskoláját. A büntetés természetesen nem marad el, de Friedrich számára épp ez adja vissza az elvesztett szabadságot.

A versenyen kívül vetített filmek közül négyet emelek ki.

Haas Petter Moland norvég-amerikai koprodukcióban készült kétórás filmje, a Beautiful Country hőse, a húszéves Binh nagymamája házából vág neki a világnak. Előbb anyját kutatja fel, akire már nem is emlékszik, hiszen az asszony – mivel amerikai katonától, tehát „ellenségtől” szülte –, egy eldugott faluban hagyta, hogy megóvja őt a sorozatos támadásoktól. Binh, a „keverék”, akit mindenki lenéz, megaláz és megtipor, hat év körüli féltestvérével együtt hagyja el az országot, hogy valahol Amerikában megtalálja sosem látott apját. Előbb a gyűjtőtábor farkastörvényeit kell túlélniük, aztán az amerikai tanker csekély számú „legénységének” fájdalmas testi-lelki kínzásait kell kiállniuk. A kisgyerek nem marad életben, Binh, több száz elgyötört és jó pénzért megalázott társaival egyetemben partot ér, és elkezdheti önálló életét Amerikában, ahol viszont ugyanolyan bevándorlóként kezelik, mint bárki mást az országban. Előbb persze megkeresi apját, hogy lássa végre, kinek köszönheti siralmas életét. Fájdalmas, szívszorongató alkotás a Beautiful Country. Jólesett utána a napfény, a hársfák friss illata, a Kolonnádon nyugodtan sétáló fürdővendégek látványa.

Még kegyetlenebb világba kalauzolja nézőit Park Chan-wook, a koreai film másik nagy fenegyereke. (Az egyik, az első számú: Kim Ki-duk.) Old Boy című filmjével az idén Cannes-ban nyert nagydíjat, s nem véletlenül. Képi világával, cselekményvezetésével s magával a történettel olyan erős hatásnak teszi ki a nézőt, hogy az valósággal felsóhajt, amikor az elrabolt és tizenöt évig sötétzárkában fogva tartott férfi végre bosszút állhat ellenségén, és véget ér ez a titkokkal és feszültséggel, váratlan fordulatokkal teli, „többtételű” dráma.

Pedro Almodóvar új filmjével, a Rossz neveléssel tárja most ki „kötözni való, bolond szívét”. Lehet találgatni, mennyi a valós és mennyi a fikciós elem a történetben, Almodóvar ugyanis azt nyilatkozta: a saját életéből merített a filmhez. Méghozzá nem is keveset. Adott egy rendező, Enrique (Fele Martinez), van egy feltörekvő színész (Gael García Bernal), aki céljai elérése érdekében magára ölti bátyja, Ignacio szerepét, és van a múlt. Kettőjük közös múltja a hatvanas évek Spanyolországában, egy bentlakásos jezsuita iskolában, ahol a paptanárok egyike szexuális játékszerként használta őket. Őket, akik bevallott szerelemmel szerették egymást. A jelen: Enrique felfedi a főszerepre vágyó, pályakezdő színész titkát, és „letépi titka virágát”. Aztán leforgatja a filmet, amelyben a rossz nevelésnek köszönhetően már senki sem az, aki. Bernal és Martinez mellett van a filmnek egy igazi „Pikk Dámája” is: Javier Cámara, a bártáncosnő szerepében. Zseniális transzvesztita. Almodóvar filmjével most mind a hárman egy felejthetetlen opus játékosai.

Berlin idei Arany Medvéjét Fatih Akin Németországban élő török rendező kapta Frontális ütközés című alkotásáért. A siker Karlovy Varyban sem maradt el. Akin, harmincegy évével és negyedik játékfilmjével az európai filmrendezők legjobbjai közé lépett elő. Hamburgban született és ott is tanult, tehát ismeri jól az ott élő törökök életét. „Régebben volt egy török barátnőm, és sehol semmi, egyszer csak megkérdezte: elvenném-e feleségül? – mesélte Akin. – Nem vettem el. De a történet nem hagyott nyugodni. Újra és újra eszembe jutott. Előbb komédiában gondolkoztam, hiszen a helyzet vígjátékba illett, aztán a véletlen összehozott filmem főszereplőjével, Birol Ünellel, akire azóta úgy tekintek, mint egy török Marlon Brandóra. Elképesztően tehetséges és javíthatatlan önpusztító. Végig inspirálni tudott a forgatókönyv írása során.” A Frontális ütközés különös love story, amelyben a szerelmen kívül a démonoknak és a halálnak is fontos szerepe van. Cahil, a történet főhőse a film elején élő halott. Autójával csapódott egy betonfalnak, pszichiátriai kezelésre jár, és ott, a kórház folyosóján találkozik Sibellel, a vonzó isztambuli lánnyal, aki ortodox családja elől most is az öngyilkosságba menekült. Cahil gyökértelen idegen a német nagyvárosban, Sibel számára ő lenne az egyetlen „zöld út” szigorú muszlim családja fogságából. Minden fordítva történik köztük, nem úgy, mint másoknál. Előbb ki nem állhatják egymást, aztán mégis összeházasodnak, de a szerelem később alakul ki köztük. És mindkettőjük számára végzetes lesz. Amikor Cahil – dühében és féltékenységében – akaratán kívül megöl egy férfit és börtönbe kerül, Sibel, családját Hamburgban hagyva, visszamegy Isztambulba. Amikor a férfi szabadul, ő már új életet él. Cahilt ez sem zavarja. Újrakezdhetnék, ha Sibel is úgy akarná. Ám az utolsó pillanatban meggondolja magát. Akin. Jegyezzük meg jól ezt a nevet! Erős folytatás várható.

Akárcsak Karlovy Vary fesztiváljának történetében. Az idei mustra ugyanis elég magasra tette a lécet. Ezt a nívót kellene megtartani a következő években is.