Forróság a shakespeare-i télben

Viola (Hana Ševčíková) és Orsino (Filip Blažek) az ágybanOldřich Pernica felvételeIllyriában, a történet színhelyén álruhát ölt a test, álarcot a lélek. Csúcson fut az álság, a képmutatás. Van, akit a sorsa, pillanatnyi helyzete kényszerít hazugságra, más észre sem veszi, hogy már réges-rég hazugság az élete. Viola védekezésképp bújik férfiruhába. Nemet cserél egy idegen országban, csakhogy önmaga maradhasson, megőrizhesse erényét. Ikertestvérért, Sebastiant akkor veszítette el, amikor a hajót, amelyen utaztak, elnyelte a tenger. Egyikük sem sejti, hogy a másik életben maradt, s végképp nem, hogy egymás közelében mozognak. Sebastiant a meleg szívű Antonio mentette ki a hullámokból, s amíg nem szólal meg a lelkiismerete, félre is vezeti őt. Érzelmi csapdába rántja. Aztán hirtelen bevallja: nem az, illetve nem olyan, mint amilyennek eddig mutatkozott. Nagy érzelmek helyett nagy kiábrándulás. Antonio szerelme viszonzatlan marad. Orsino, Illyria hercege a testvérét gyászoló Oliviát ostromolja, aki viszont a férfinak öltözött Violát szereti. Viola meg Orsinóért epekedik. De Olivia kegyeire pályázik nemes Keszeg András és Malvolio, a morálprédikátor is. Illyriában mindenki „keresztbe szeret”. Illyriában éppen ezért kiábrándító a szerelem. Vagy az, amit szerelemnek hisznek. Illyriában vagy szerelmük tárgyában, vagy saját érzelmeikben csalódnak az emberek. Persze a végén, mint minden Shakespeare-mesében, csomót bont az idő. ĺgy vagy úgy minden megoldódik. A szerelmesek egymásra találnak, a háttérben azonban ott marad Malvolio borzongató fenyegetése, elfojthatatlan bosszúvágya.

Eszenyi Enikő, a prágai Rendi Színház színpadán nagy happeninggel zárja az előadást. Amikor Malvolio vészterhes „vijjogással” levonul a színről, és Orsino átöleli az immár Violaként működő Cezariót, Sebastian pedig az ámulattól olvadozó Oliviát, vérpiros léggömbszívek hullanak a magasból, mert ahogy a Bohóc énekli: történhet bármi, az élet nem áll meg, és mi tovább játszunk, tovább, tovább.

Nem kell ebbe belemagyarázni semmit, mert nincsen ebben semmi erőszakoltság. Eszenyi, amikor a darab végét már megálmodta, még nem tudhatta, miféle támadássorozattól lesz hangos a világsajtó. A Vízkereszt utolsó percei azonban döbbenetes erővel hatnak a történtek tükrében. A hatásosság persze amúgy is fontos eleme Eszenyi rendezői világának. A prágaiak pedig már megszokhatták, hogy a tartalmat sajátos formával párosítja. ĺgy volt ez első rendi színházi munkájában, a Sok hűhó semmiértben, majd a tavalyi Tévedések vígjátékában is. Az előbbit egy búzatábla szélén álló olasz udvarházban, az utóbbit egy vadul pulzáló nagyváros szívében játszatta. A Vízkereszt szereplői jeges dombokon, hóesésben, csípős szélben mozognak. Valahol itt, a közeli jövőben, ahol már csodának számít a friss levegő, a ragyogó napfény, a virág, sőt a bogár is. Ahol az utcai lámpák a kórházi műtők ridegségét idézik, a tusolófülke olyan, mint az űrkabin, a dívány pedig tűzpiros „plattnikkal” melegít. Van ide-oda tologatható híd is, szekrénybe „csomagolt” zongora, ezüstfóliával bevont ágy is. Kint, a fagyban kopár a világ, mindenki dermedten közlekedik, bent, Orsino fényes palotájában, és Olivia gyásztól lehangoló házában érzékiségtől fülledt a levegő. Orsino, a viszonzatlan szerelem áldozata kényes élvezettel ápolgatja bánatát, és fiatal barátainak túlfűtött kedvességével kényezteti magát. Őmiatta Cezario még nő is lehet, neki mindegy. Szenvedés nélkül veszi tudomásul, hogy akit eddig fiúként kedvelt, azt most egyszerre csak nőül veheti. Olivia boldogságán sem esik csorba azáltal, hogy kiderül, eddig fiús lányt szeretett. Most majd kárpótolja magát: Sebastian személyében egy lányos fiút ölelhet.

Uniszex csaták, uniszex érzelmek. A tévedések vígjátéka ez is, csak arra int: a sok küzdés, kapkodás, rohanás, képmutatás közepette el ne felejtsünk élni. Hogy ne legyünk érzelmi hajótöröttek.

Rendi színházi Shakespeare-trilógiájának záró darabjával Eszenyi Enikő harmadszor is kiemelkedő sikert ért el Prágában. A magyar orkán, ahogy cseh kritikusai a Sok hűhó… után nevezték, ismét nagy erővel söpört végig a szakmán. A lelkes pártolók mellett biztosan akadnak majd olyanok is, akiknek sok lesz ennyi ötlet, ennyi szenvedély, ennyi színpadi extravagancia, a közönség azonban máris jelezte, hogy ez kell neki. A Vízkereszt, vagy amit akartok teltházas előadás, és minden este hatalmas tapssal, bravózással zárul. Szerencsés embernek mondhatja magát, aki három Eszenyi-rendezésre válthat jegyet Prágában.

A Vízkereszt a félreértések, az öszszetévesztések lüktető kavalkádja. Eszenyit pedig épp ez érdekli: itt a beszédet és a helyzetet azonnal fonákjára lehet fordítani. Mindehhez természetesen rendezői tudatosság kell. A mű pontos értelmezése nélkül gyorsan vakvágányra futna az előadás. Eszenyi azonban tudja, mit akar, sasszemmel lát át helyzeteket s jellemeket. Színészeit pedig mesteri ügyességgel mozgatja a darab érzelmi koordinátarendszerében. A nemiség metamorfózisa mellett a személyiségváltozásokra is erősen figyel. Színésznő. Minden figuráról precíz tanulmányt ad. Színészei meg is hálálják minden észrevételét. Itt nincsenek lazítások, üresjáratok, pislákoló alakítások. Itt mindenki jó, és még jobb akar lenni.

Orsino szerepében Filip Blažek feminin lelkű, dekadens herceg, aki már mindennel jóllakott az életben. Belekóstolt ebbe is, abba is. Nincsenek már bűnös vágyai. Amire gusztusa volt, azt meg is adta magának. Filip Blažek a legjelesebb fiatal cseh színészek egyike. Színpadi tudása, kisugárzása egyszerűen elkápráztatja a nézőt. Orsinójában szeszély és csömör, hiúság és önteltség, vadság és nyers erő lakozik. Cimborái körében dühöngő férfi, Cezario vállán úgy sír, mint egy elveszett gyerek, Violát ölelve a leggyengédebb szerető. Olivia, a gyászával tüntető grófnő, aki pillanatok alatt lángra lobban Cezario iránt: Martina Válková. Egy nagy tehetségű színésznő újabb remeklése Eszenyinél. A Tévedések vígjátékában már megmutatta, milyen sokra képes. A Vízkeresztben még annál is tovább megy. Sodró erejű alakítása a előadás egyik fénypontja. Malvoliót, a nagyképű erénycsőszt, a félelmetes álszentet Boris Rösner formálja meg dermesztő humorral. Amit az átverését szolgáló, jégbe fagyasztott levéllel (micsoda ötlet!) művel – igazi reveláció. Böffen Tóbiás jellemét a részegség száz színéből Miroslav Donutil keveri ki, nemes Keszeg Andrásként Ladislav Mrkvička nyeri meg a nézők szívét, Mária szerepében, s főleg azokban a percekben, amikor Tóbiás a legintimebb ruhadarabjait varázsolja le róla, Eva Salzmannová nevetteti meg a közönséget. Feste, Shakespeare legkeserűbb bohóca: Martin Preiss. Övé az előadás záróakkordja. Ő mondja el dalban, hogy „nincs megállás, játszani kell, az élet megy tovább, tovább, tovább”. Torokszorító pillanatok. Sebastian szerepében Michal Slaný kétszer remekel. Először akkor, amikor Rodrigóként lakja be Antonio szívét, másodszor pedig az Oliviával közös szerelmi jelenetben, amikor az érzelmek hatása alatt az eget is magához ölelné. Jiří Kodet a pap szerepében kétszer vonul át a színen, de mindkét alkalommal forrpontra hevíti a jelenetet. És végül Viola: Hana Ševčíková. A legnehezebb szerep kétség kívül neki jutott. Küzd is körömszakadtáig. Alakítása olyan, mint a mézédes must. Hetek múlva zamatos borrá válik. Ahogy Violaként ő maga mondja: „Idő, te bontod ezt ki majd, nem én. Mert nekem ez a csomó túl kemény.”

A díszlet Jan Štěpánek, a jelmez Andrea Králová munkája. Az illúzió tökéletes.