„Folyvást küszködni kell...”

Családi körben s a Családi Körben nem politizálunk. Családi körben az összetartozásról, felelősségvállalásról, erőről, egészségről, gyermekeink jövőjéről beszélgetünk. Meg munkáról meg sérelmekről, kisebb-nagyobb örömökről, s osztunk-szorzunk, hogy valahogy kijöjjön a családi költségvetés, a hónap végén pedig szomorúan tekintünk a családi kasszába...

Fő, hogy jogállam vagyunk…

Nálunk nem lehet büntetlenül hazudni, csalni, lopni. Legalábbis kicsiben nem. Nagyban! Az egészen más. A nagyhalak rendszerint átverekszik magukat a jog hálóján. Ám a pitiáner törvénysértők igenis felelnek tetteikért!

Ez jutott az eszembe még az év végén, amikor a halomszámra megjelenő figyelemfelkeltő írásokat olvastam a kötelező autóbiztosításról. Az egymással versengő nyolc biztosítótársaság áradozott a saját szolgáltatásairól, s itt-ott megjegyezték, hogy ha a tisztelt állampolgár december végéig nem tesz eleget jármű-biztosítási kötelezettségének, január elsejétől bizony 15 ezer korona büntetést kaphat, ha a rendőrök megállítják, s felszólításukra nem tudja felmutatni a befizetést igazoló iratot. S ez az a pont, amelyik arra késztetett, hogy elgondolkozzam jogrendszerünk kuszaságán. Ennek kapcsán Józsi bácsira, szeretett nagybátyámra gondoltam, aki több mint ötven éve vezet autót, s a jó fél évszázad alatt nem okozott balesetet. Na most, Józsi bácsi azon morfondírozik, mi lenne, ha csaknem húszéves Škodáját nem is biztosítaná. Azzal persze tisztában van, hogy így összeütközésbe kerülne a hatóságokkal. Vén kocsija – a jó bánásmódnak köszönhetően – még mindig gond nélkül elfurikázza őt bárhová. S hiába mondja, hogy már alig-alig utazik, legalább szülőfalujába továbbra is el-ellátogat, hiszen ott nyugszanak a szülei, ott élnek a testvérei. Ez a falu majdnem 20 kilométerre fekszik attól, ahová annak idején benősült. Megvan hát rá az esély, hogy igazoltatják a közlekedésrendészet emberei, s akkor bizony baj lenne. De azért csak képzeljük el, mi történhet, ha valóban nem fizeti be a gépjármű-biztosítást. Ha a közúti ellenőrzés során kiderül a turpisság, rásózzák a 15 ezer koronás bírságot. S miből tudná kifizetni? Talán részletre. Kisnyugdíjas lévén jó sok évre kellene elosztani a büntetés összegét, hogy a megélhetésre is jusson valami az amúgy is alacsony járadékból. S mi van, ha közben meghal? Akkor az örököseit kötelezi a törvény a bírság kifizetésére. De gyerekei és unokái akkor is rosszul járnának, ha az igazoltatásra nem is kerülne sor. Mert ha apjuk halála után el akarnák adni az autót, kiderülne a biztosítás elmulasztása, s akkor ugyanúgy meg kellene fizetniük a bírságot. Azt mondom: ez így van rendjén, hiszen a törvény nem azért van, hogy megszegjék, hanem azért, hogy betartsák, vagyis hogy rend legyen. Józsi bácsi tehát ne morfondírozzon, hanem fizesse be szépen és minél hamarabb a megszabott összeget, mert különben ráhúzzák a vizes lepedőt. Nem úgy, mint például azokra, akik a Devín Bank csődjéért felelősek, vagy azokra, akik a nagy privatizációs csalásokat követték el. Emezek ugyanis annyi pénzhez jutottak, hogy meg tudják fizetni a legjobb ügyvédeket, akik pedig a valóság szöges ellentétét is képesek bebizonyítani.

Még egy érdekes jogi norma borzolja kedélyeimet mostanság. A korrupció elleni harc okán született jogszabályok. Ha valaki csúszópénzt fogad el másvalakitől, s mindkét félt leleplezik, mindkettőjüknek felelniük kell a törvény értelmében. Helyes, mondom én. Csakhogy abban az esetben, ha a pénzt adó azonnal feljelentést tesz a hivatalos szerveknél, akkor ő maga nem nyilvánul bűnösnek, csak a pénzt elfogadó egyén. Ebből aztán annyi bonyodalom adódhat, hogy csak! Tegyük fel, hogy valaki csak úgy, bosszúból jelent fel valakit, hogy pénzt fogadott el tőle. Meddig tarthat egy ilyen eset bizonyítása? S vajon kiderül-e az igazság? Ki fogja bebizonyítani, hogy a feljelentő vagy a feljelentett hazudik? Főleg ha abból indulunk ki, hogy a csúszópénz átadását nem tanúk jelenlétében szokták lebonyolítani. Ilyen esetekben csak az állítás és tagadás lehetősége áll a bírák rendelkezésére, s ők csak a részletkérdések alapján tudják eldönteni (vagy találgatni?), vajon kinek is lehet igaza. Ilyenkor persze megint fennáll a korrupció lehetősége, de most már két síkon: vagy valóban lefizeti valaki a bírót, vagy csak feljelentést tesz ellene, hogy pénzt fogadott el tőle. S akkor újabb tárgyalás- és bizonyítássorozatra kerülhet sor, s ez a folyamat akár a végtelenségig is eltarthat. Mennyi időbe és energiába kerülhet, amíg bebizonyosodik, hogy valamelyik fél pénzt adott a bírónak? Vagy ki bizonyítja be, hogy igaza van annak az ügyfélnek, aki azt állítja, hogy a bíró pénzt fogadott el tőle? Kérdés, hogy valóban felkínálta-e a csúszópénzt, kérdés, hogy a bíró elfogadta-e. Mi van akkor, ha maga a bíró tesz feljelentést ügyfele ellen csúszópénz felkínálása okán? S mi van akkor, ha éppen nem azt az ügyfelet jelenti fel, aki valóban pénzt adott neki, hanem annak ellenfelét, aki semmit sem fizetett. Mert emez éppen azért adta neki a pénzt, hogy ellenfelét bemártsa. Korrupció esetén a jogszabály elsősorban a feljelentő javára szól, s bíróság legyen a talpán, amelyik gyorsan, hathatósan és főleg igazságosan hozza meg határozatát az ilyen esetekben.

Vannak, akik joggal félnek a jövőtől

Parlamenti képviselőink új törvényt fontolgatnak, amely az életfogytiglani nyugdíj-kiegészítést (ők úgy mondják: rentát) biztosítaná havi 5-10 ezer korona erejéig. Szóval abban sántikálnak, hogy ha lejár a mandátumuk, s a következő választások alkalmával már nem kerülnek be újra a parlamentbe, törvény biztosítsa számukra a megélhetést. Merthogy nem szeretnének Ján Ľupták sorsára jutni, aki három éve a munkahivatalokat járja. Vagy ne adj’ isten, nehogy hajléktalanná váljanak.

Én azt mondom, helyes. De mire ez a nagy szerénység: 5-10 ezer. Legyen rögtön 10, így lesz biztosabb az életszínvonal! De mindenkinek! Mármint minden egyes állampolgárnak. Ugye, képtelenség?! De ha képviselőink tartanak tőle, hogy esetleg munkanélkülivé válhatnak, az átlagpolgár egyenesen retteg, és az ő esetében sokszorosan inkább fennáll a veszélye annak, hogy bármikor elveszti munkáját. Azt pedig már igazán nem értem, mi okból válhatnék egy parlamenti képviselő a későbbiekben hajléktalanná. Esetleg átlagos méretű lakásba költözhet, ha nem bírná fizetni a túlméretezett ház, villa, kastély fenntartását. S akkor még nyer is az üzleten.

Nem fogadható el az a magyarázat, hogy képviselőink jóval kevesebbet keresnek a nyugati politikusokhoz képest. Nos, a hazánkbeli átlagember is így van ezzel, ha a nyugati átlagemberrel hasonlítja magát öszsze. Nem olyan régen még elismertem a politikusok óriási felelősségét, de mostanában megváltozott a véleményem. Le a kalappal azok előtt, akik tisztességesen állnak hozzá feladataikhoz. De ők kevesen vannak. A nagy többség a saját érdekeit helyezi előtérbe, s ha éppen nem a harácsolás, akkor az uszítás a jellemzője. S mindezt a nemzeti öntudat folklóros csipkéjébe csomagolja. S az a politikus sem nyilatkozik elfogadhatóan, aki ellenzi a fent említett törvény meghozatalát, mondván, most nem alkalmas ilyesmire az idő. Vajon mikor lesz alkalmas? Az őszi választások után, vagy majd jövőre?

A törvényalkotás kapcsán kapásból fel tudnék sorolni jó pár jogszabályt, amelyeket viszont haladéktalanul meg kellene változtatni. Vegyük csak például annak a hölgynek az esetét, aki 44 évesen vált özveggyé, s emiatt az özvegyi nyugdíját csak addig kapja, amíg a gyermekei tanulnak. Amint befejezik az iskolát, a szociális biztosító leállítja a nyugdíj folyósítását. Ha 45 éves lett volna, amikor a férje meghalt, akkor életfogytiglan kapta volna a nyugdíjkiegészítést. De így egyedül kell majd boldogulnia, arra is számítva, hogy a katonaság idején is eltartsa fiát (ki ne tudná, mibe kerül a szülőknek egy katona gyerek?!), hogy akkor is rázúdul a teher, ha gyermekei az iskola elvégzése után nem kapnak állást, de ha még elhelyezkednének is, kénytelen segíteni őket, hiszen a kezdő fizetésből élő fiatalok kénytelen-kelletlen rászorulnak szüleikre. Na most, ha a férje élne, kettejük keresetéből gyermekeik támogatását is meg tudnák oldani. Aki elmúlt 45 éves a férje halálakor, az továbbra is kapja az özvegyi nyugdíjat, de mit tegyen az, aki nem?

Egy gyermek esetében a törvény az özvegy 50. életévét szabja meg feltételként az özvegyi nyugdíjkiegészítés életfogytiglani folyósításához. Egy munkatársam unokanővére a férje halála utáni napon töltötte be az 50. évét. Mivel csak egy gyermeket nevelt fel, s az már befejezte tanulmányait, ő sem kaphatja az életfogytiglani özvegyi nyugdíjat. Nagyszabású levelezést indított annak idején, még az államelnöknek is elpanaszolta, igazságtalannak tartja, hogy egy napon múljék a nyugdíja. Megkapta a válaszokat is leveleire, amelyeket ilyesformán lehetne összegezni: sajnáljuk, a törvény az törvény, az ön pechje, hogy a férje nem egy nappal később halt meg.

Ez a hölgy jól tudja, mit jelent a pech. Egyáltalán nem azt, hogy a férje június 26-án, nem pedig 27-én hunyt el. Ahogy a 44 éves is hangoztatja: kinek számít, hogy a férje egy évvel korábban vagy később lett-e autóbaleset áldozata. Igen, a család eltartásával összefüggő minden teher rá hárul, s ebből a szempontból tényleg nem játszik semmi szerepet az egy év. Akkor a törvény miért emel ilyen korlátokat? Ha 45 évesen özvegyült volna meg, jogosult lenne a nyugdíjkiegészítésre, de így csak gyermekei tanulmányainak befejeztéig kaphatja. Naivan megkérdezte a szociális biztosító tájékoztató szolgálatánál, hogy tulajdonképpen mit követ ez a jogszabály. Azt a választ kapta (azon kívül, hogy a törvény az törvény) – felettébb bizalmas hangnemben –, hogy a 45 év alatti özvegy még fiatalnak számít, s megvan rá az esélye, hogy újra férjhez menjen. Ezen persze már csak nevetni lehet. A 45 év fölöttinek mennyivel kevesebb az esélye a férjhez menetelre? S mondjuk egy 60 éves, vagy akár még idősebb nő már nem mehet férjhez? Arról nem is beszélve, hogy ha egy özvegyasszony házasságra lép, elveszik az özvegyi nyugdíját. Akkor mi az egészben a logika?

Szó, ami szó, némely törvényünk diszkriminatív jellegű. De ha a törvényhozókat nem érinti közvetlenül, nem foglalkoznak vele. Nem is csoda, ilyesmire már nem jut idejük, hisz a saját javukat szolgáló jogi normák meghozatalán kell törniük a fejüket.