Fókuszban az Uprising

A közép-európai viszonylatban is rangosnak számító Uprising reggae fesztiválra körülbelül 15 ezer látogatót vártak a szervezők az ország minden tájáról, és szerintem voltunk is ennyien. Sőt, mivel közel az osztrák és a magyar határ, és egyik szomszédunkban sincs ehhez fogható „rétegfesztivál”, évről évre egyre több német és magyar szó üti meg az ember fülét. Péntek délutántól vasárnap hajnalig a rootstól az electro-dubon át a dancehallig számtalan stílus hallható volt a négy színpadon, aki pedig a jellegzetes reggae-lüktetés mellett másra is vágyott, annak meghívtak egy legendás hiphop-formációt, az Onyxot, néhány fúziós kísérletezőt, valamint a besorolhatatlan magyar Besh-o-droM zenekart, amely zajos sikert aratott. A felhozatal ismét pazar volt . Szép lassan megfordul nálunk a műfaj valamennyi kurrens sztárja, sőt már visszajáró fellépők is vannak. És kipipálhatjuk az eddig kimaradt kedvenceket is, idén például a UB40 zenekart, amely ugyan pont harminc évet késett ahhoz, hogy igazán érdekes legyen, de a tömeget ez láthatóan nem zavarta. Rájuk még visszatérünk, most nézzük az összképet. Barátságos atmoszféraA helyszín remek, nem győzöm dicsérni. Szép környezet, vízpart, tágas kemping, és ami a legfontosabb: kívül esik a lakóövezeten, ezért zajonghatnak bátran (ehhez képest én idén kicsit halknak éreztem a nagyszínpadot, de lehet, hogy kezdek süketülni). A bejáratnál nincs motozás, bárki bármit bevihet, ez a Sziget fesztiválon tapasztalt szívatás után különösen tetszett. A hangulat a tömeg ellenére olyan barátságos, hogy babakocsit tologató és porontyaikkal bulizó fiatal anyukákat is sűrűn lehetett látni a színpadok környékén. A kicsik alapból imádják a reggae zenét, tessék csak kipróbálni. Az egyetlen zavaró tényezőt a mobilvécék jelentették, mert hogy kevés volt belőlük, ezért a finnyásabbak és türelmetlenebbek inkább kijártak a kempingbe a vízöblítéses illemhelyekre, amelyek éjféltájt már mindkét napon eléggé lestrapált állapotba kerültek. A másik nehezítő körülmény az volt, hogy a helyszínt nem sikerült kellően kivilágítani, és mivel a földből néhol betondarabok, farönkök, vastag gyökerek állnak ki, az éjszakai botorkálás (főleg szandálban) eléggé veszélyes volt. Nos, e téren viszont van mit ellesni a Sziget szervezőitől. A fákra szerelt égősorokkal, lampionokkal például kiküszöbölhető lett volna ez a probléma. Napközben jóga, iszapbirkózás, táncoktatás, zsonglőrök, kézműves-foglalkozások várták az érdeklődőket (természetesen a raszta hajfonatok elkészítését is meg lehetett tanulni), kora délután pedig elkezdődtek a koncertek és a DJ-szettek. A kisebb színpadokon hajnalig buli volt. Legendák és feltörekvőkÚgy illik, hogy a legidősebb sztárfellépővel, Bunny Wailerrel kezdjük a sort, hiszen tagja, sőt névadója volt annak a zenekarnak, amely Bob Marley vezetésével világszerte ismertté tette a műfajt. A maga 68 évével a legendás csapat utolsó élő tagja. Tekintsünk most el attól, hogy már 1974-ben – jóval Marley halála előtt – otthagyta a The Wailerst, vagy hogy tulajdonképpen mindig is régi dicsőségéből, illetve a mester örökségéből élt. A színpadon ugyanis annyira meggyőző, már-már tekintélyt parancsoló egyéniség, hogy a műfaj szerelmesei nem tehetnek mást, mint áhítattal bámulják őt. A hangja megkopott, (ezt ellensúlyozandó világbajnok zenekarral érkezett) és a biztonság kedvéért elhangzott a koncerten Trenchtown Rock és No Woman, No Cry, ennek ellenére Bunny Wailer koncertje emlékezetes marad számomra. Chuck Fenda fellépését viszont legszívesebben gyorsan törölném az agyamból. Hősünk összesen talán három-négy számot énekelt végig, a többit csak elkezdte, aztán egy idő után egyszerűen megálljt intett a zenészeinek. Ilyenkor mindig megérdeklődte tőlünk, hogy érezzük magunkat. Én a magam részéről egyre kellemetlenebbül, kiabáltam volna vissza. Azt is elmesélte, hogy egy hónapja turnézik Európában, másnap lesz az utolsó koncertje (nyilván a pokolba kívánta már az egészet), de sehol nem volt még ilyen jó közönsége, mint itt, ezen a fantasztikus fesztiválon. Az illedelmesen ácsorgó tömeg láttán kicsit még meg is sajnáltam őt, hogy másutt még ennél is lagymatagabb fogadtatásban részesült, de produkciója alapján örülhet, hogy nem fütyültük ki. Beardyman viszont elképesztő volt. A világ egyik legjobb beatbox-művészét élőben látni hatalmas élmény, mert ilyenkor derül ki igazán, mire képes egy ember a szájával, az egymásra kevert loopjaival, az ütemérzékével és a karizmájával. Ilyenkor látszik, hogy nem kell kilenctagú zenekar ahhoz, hogy valaki elkápráztasson hatezer embert. Matisyahu, a műfajokat és vallásokat egyesítő zenei hittérítő unottan darálta le szettjét. Valamivel 23.30 után lépett színpadra, fél egykor pedig ráadás nélkül levonult. A brit UB40 koncertjén legalább tízezren voltak, bár szerencsére akadtak vagy ezren, akik a szomszédos kis színpadot választották, ahol a dubstep keresztapja, Mad Professor a zseniális Earl16 társaságában DJ-zett, és igazi sötét, darabolt dubot nyomott, gyomorba bokszoló basszusalappal. Az „egyik” UB40Ettől a zenekartól legtöbben csak két számot ismernek (Red Red Wine, Kingston Town), pedig a kilencvenes évek végéig, amíg nem mentek el populáris irányba, friss hangzású, fontos lemezeket csináltak. A jellegzetes hangú Ali Campbell már évek óta nincs a bandában, egy saját UB40-t „üzemeltet” két alapító taggal. A Pozsonyba érkező zenekart két másik alapító tag viszi, és Ali fivére, Duncan énekel benne. A tesók jogi csatározásaival annak idején tele volt a brit sajtó, akit érdekel, utánanézhet. A lényeg, hogy a háborút az Uprisingon fellépő formáció nyerte, ők használhatják a márkanevet, és a fesztiválok közönségét általában nem érdekli a felállás, hiszen nem egy focicsapatról van szó. Nos, Duncan Campbell a nyomába se jöhet Alinak, a profi módon áládolgozó sessionzenészek pedig szórakoztató Las Vegas-i produkcióvá teszik a UB40-t. Nyilván sokak szerint ez volt az Uprising legjobb koncertje, de nekem sajnos az elhízott Elvis jutott eszembe róla. Vissza is mentem Mad Professorékhoz, akiknek hallatán azt éreztem, hogy ez a műfaj annyira sokszínű, hogy igenis, van jövője. És hogy Bob Marley, aki idén lenne 70 éves, minden bizonnyal szintén el lenne ragadtatva tőlük...