Filmes mentőakció az utókornak

A Brit-Kolumbia tartomány északi részén élő haida törzs nyelve a világ egyetlen más nyelvéhez sem hasonlít, és az évszázadok alatt szinte teljesen eltűnt – mára csupán húsz idős ember beszéli folyékonyan. 

Az április végén bemutatott SGaawaay K’uuna (A kés hegye) című játékfilmet ezen a nyelven forgatták, de természetesen angol feliratokkal is ellátták. A színészek többsége úgy tanulta meg a szövegét, hogy nem értette, mit mond. Előtte részt vettek ugyan egy tanfolyamon, hogy elsajátítsák az alapokat, de más közük nem volt a nyelvhez. A helyes kiejtésre a haidául még beszélők ügyeltek, a forgatókönyvet is ők fordították le. Szakemberek szerint a haida törzs nyelvét már semmiképp sem lehet megmenteni, néhány évtized múlva teljesen el fog tűnni, mivel nincsenek meg a feltételek a fennmaradásához. 

Gwaai Edenshaw rendező maga is haida származású, de nem beszéli folyékonyan ősei nyelvét, mert kiskorától kezdve angol iskolákba járt, és csak ötéves koráig, a nagyszüleivel beszélhetett néhanap haida nyelven. Emiatt egyfajta küldetésként fogta fel ezt a munkát. Elsődleges célja az volt, hogy megőrizzen és dokumentáljon egy kihalásra ítélt nyelvet, olyan médium által, amely sok emberhez eljut. „Szerintem erre a játékfilm a legjobb eszköz, hiszen a nézők ugyanúgy olvassák az angol feliratokat, mint bármely más idegen nyelv esetében” – mondta a rendező a Guardiannek, hozzátéve, hogy nem tett engedményeket a minőség rovására, hiszen a dokumentálás mellett az is fontos volt számára, hogy a játékfilm szórakoztató legyen, ne tűnjön amatőr produkciónak. 

A haida törzs egyike a legősibb észak-amerikai indián törzseknek, akik az erdőkkel borított nyugat-kanadai Queen Charlotte-szigeteken éltek. Főleg halászatból tartották fenn magukat, vörös cédrusból faragott kenukon közlekedtek, és csak ritkán merészkedtek az összefüggő szárazföldre. Ezért kerülhették el annak idején a rezervátumokat, és ezért maradhatott fenn ősi nyelvük ilyen sokáig. A zárt közösségeket a gyarmatosítók helyett a himlőjárványok tizedelték, a százezres populáció a múlt század végére pár ezerre csökkent emiatt. 

A rendező elmondta, hogy a „nyelvi szakértőként” közreműködő helyiek lelkesen, elhivatottan segítettek, látszott rajtuk, hogy rendkívül fontos nekik ez a film. „Nem volt módom ellenőrizni, hogy tényleg helyesen fordítják-e a párbeszédeket, amiket angolul kaptak meg. De tökéletesen megbíztam ezekben az idős emberekben. Jelezték, ha valamivel nem boldogultak, vagy ha egy-egy kifejezés nem létezik haida nyelven. Ilyenkor gyorsan átírtuk a szöveget” – magyarázta a rendező. 

A haida nyelv hangzói egyébként kicsit emlékeztetnek a dél-afrikai busmanok hangképzésére – ők is pattogó hangokat adnak ki, amikor beszéd közben a szájpadlásukhoz nyomják a nyelvüket. A kérdő mondataik is teljesen egyediek: nem a mondat végén viszik fel a hangsúlyt, hanem a közepén. Ezt forgatás előtt hónapokon át gyakorolták a színészek. 

A stábnak több mint hetven helyi tagja volt, a helyszínek előkészítésétől a díszletépítésen át a népi viseletek tervezéséig és megvarrásáig sok mindent csináltak, sőt még a jelmezekhez felhasznált vásznat is helyben szőtték. 

A történet a 19. században játszódik, és egy ősi haida mítoszon alapul. Egy halász túléli a vihart a tengeren, de természetfölötti lények fogságába kerül, akik megszállják a tudatát, ezért többé nem tud visszailleszkedni a közösségbe. 

Az ENSZ nevelésügyi, tudományos és kulturális szervezete, az UNESCO 2019-et a törzsi nyelvek évének nyilvánította, hogy felhívják rájuk a világ figyelmét. Becslések szerint a ma létező több mint 7 100 nyelv csaknem fele az úgynevezett kis nyelvek közé tartozik, és a huszonegyedik század végére kihalás fenyegeti őket, ha nem avatkozunk közbe idejekorán. A beavatkozás azonban nyilván költséges lenne (iskolák, tankönyvek, tanerő), meg egyébként is: kinek van erre energiája?