Kultúra

Szürke dalok

Chanya Button filmje újra Virginia Woolf lenyűgöző műveire irányítja a figyelmet.
Mészáros Márton

2019. augusztus 14. 13:41

Harold Nicolson diplomata és író (Rupert Penry-Jones), valamint felesége, Vita Sackville-West költő- és írónő (Gemma Arterton)

Virginia Woolf a modern regény nagymestere, munkái közül legutóbb a Mrs. Dallowayből készült szóra érdemes feldolgozás (1997-ben Marleen Gorris alkotta meg Vanessa Redgrave főszereplésével), korábban az Orlando című ugyancsak világklasszis regényből forgattak filmet (Sally Potter 1992-es filmjében Tilda Swinton játssza a főszerepet). 

Nem volt kérdés, hogy „új időknek új dalait” követve valakinek eszébe jut, hogy bemutatja a mentális betegségekkel küzdő írónő pályaés honfitársával, Vita Sackville Westtel folytatott viszonyát. Végül Eileen Atkins, a lovagi cím női megfelelőjének számító, Dame előnév viselésére jogosító legmagasabb brit ranggal kitüntetett színésznő írt színpadi művet a két nő levelezésére hagyatkozva. 

Szekondplános kivágásban rádióbeszélgetésre készülődik egy jól öltözött pár: Harold Nicolson diplomata és író, valamint felesége, Vita Sackville-West költő- és írónő vitatja meg a házasság századelőre jelentésváltozással átalakult intézményét, valamikor az 1920-as évek Londonjában. A férfiak úgy hiszik, a nők számára egyfajta örökös támaszként szolgálnak, olyan fontosnak tartják magukat, mint amilyen növénynek a talaj. Az eszmecsere végén a riporter felteszi a sorsdöntő kérdést: az anyaság kárpótolja-e a női nemet mindazon áldozatért, amelyet élete során meghoz? A költőnő felel, de nem azt mondja, amit a konzervatív brit közvélemény várna. A BBC stúdiójától nem messze, a Fitzroy Square 29. házszám alatt Virginia Woolf a rádió előtt ül: lenyűgözik a merész szavak. Így kezdődik az a történet, amelyet Chanya Button második filmje, a Vita és Virginia – Szerelmünk története keretein belül tár a befogadó elé. A história jól ismert: Woolf a naplójában szorgalmasan megörökítette a kapcsolat stációit, fennmaradt Woolf és Sackville-West levelezése, mások mellett Alexandra Harris, aki a közelmúltban írt jelentős monográfiát Woolfról, részletesen felelevenítette a kalandozást. 

„Én bálványozom. És te is fogod!” – közli az élettel teli arisztokrata Vita egy napon a férjével, miután megismeri Virginiát. Különös ez a mondat házastársak között, gondolhatnánk, de rögvest kiderül, hogy a diplomata hagyja feleségének, hogy akár férfival, akár nővel csalja, a tollforgató pedig nem bánja, ha ura más férfiak karjaiban keresi a boldogságot. A másik írópár, Virginia és Leonard Woolf házassága ehhez képest polgárian konvenciózus, már ha eltekintünk attól, hogy elöljáró tagjai annak az 1900-as évek elején alapított Bloomsburykörnek, amely a kor liberális művészelitjét ölelte keblére. Button filmjében érzékletesen, de többékevésbé díszletszerűen jelenik meg a bohém társaság, amely számára magától értetődik, hogy egy zárt közösségben a hagyományos családmodell látszata alatt élő nemes urak és hölgyek, művészek és csepűrágók önmagukra találhatnak: korlátlanul folyik a szó és az alkohol, hajnalig szól az érzéki muzsika, a félhomályban homoszexuális párok és alkalmi szeretők fonódnak egymásba. 

Ez a kamaradráma összességében képtelen túllépni az általánosságokon, hiába van két főszereplője, akik talán képesek lennének feledtetni a dramaturgiai hiányosságokat. Az ausztrál Elizabeth Debicki külsőleg hasonlít Woolfra, de olyan, mintha életerőtől megfosztott, jellegtelen másolata lenne. Azok, akik ismerik Woolf sorsát és munkásságát, tudják, hogy az írónő annál sokkalta több volt, mint amilyennek Button láttatni engedi. A brit Gemma Arterton csak részben hordoz valamit azokból az androgün jegyekből, amelyekkel Woolf felruházta Sackville-Westet a róla mintázott Orlando című, 1928-ban megjelent regényben, ugyanakkor rendkívüli koncentráltsággal próbálja hitelessé tenni a karaktert. A jelenet, amelyben először pillantja meg Virginiát, maradandó: seperc alatt elhisszük neki, hogy olthatatlan vágyat érez. Játékának merituma, hogy hűen járja körül azokat az árnyalatokat, amelyek összetetté teszik Vita karakterét. (Vita józan édesanyját Isabella Rossellini amerikai színésznő formálja meg, szimbolikus jelenléte üde színfolt, akárcsak a férjeket alakító Peter Ferdinando és Rupert Penry-Jones brit színészek játéka). 
A két szerzőnő története többet ígér annál, mint ami végül megvalósult belőle. Az már csak hab a tortán, hogy ez a kis költségvetésű munka, amelyben sokszor csak leveleket olvasnak a szereplők, összességében olyan unalmas, hogy még a szexjelenet sem képes életet lehelni bele. De valamiért fontos, hogy elkészült: kétségkívül azért, mert újra Woolf lenyűgöző műveire irányítja a figyelmet. 

Vita és Virginia – Szerelmünk története (Vita & Virginia). Ír–angol életrajzi dráma, romantikus film, 2018, 110 perc. Rendező: Chanya Button. Forgatókönyvíró: Eileen Atkins, Chanya Button. Szereplők: Gemma Arterton, Elizabeth Debicki, Isabella Rossellini, Rupert Penry-Jones. 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Merkel a Kuciak-gyilkosság ügyében folyó nyomozásról kérdezte Čaputovát

Fico szakértőbb a szakértőknél

VIDEÓ: Ledózerolták a kuncsaftjaira támadó albán vendéglős éttermét

20 fokos hőmérséklet-különbség volt az északi és a délkeleti országrész között

24 óra a sérült gyerekekért

Jelentősen romlott a Titanic állapota

Legfrissebb galériák
Olvasta már?