Száll, száll, lassan száll a fehér holló

Még a hivatalos New York-i premiervetítés előtt, két héttel a londoni bemutató után, egyetlen alkalommal, a Rudolf Nurejev Nemzetközi Balettverseny exkluzív programjaként vetítették a budapesti Uránia Filmszín-házban Ralph Fiennes rendezését, A fehér hollót.

Nagy fogás volt ez, kétségtelen Bokor Roland, a rendezvény Gyagilev-díjas alapító-igazgatója részéről. A fehér holló ugyanis a balettverseny névadójáról, Rudolf Nurejevről, a legendás orosz-tatár balett-táncosról szól, s mivel magyar forgalmazó nem vásárolta meg a filmet, nem kis erőbefektetés kellett ahhoz, hogy az életrajzi dráma (eredeti nyelven, angolul, felirat nélkül) egyetlen estére eljusson a magyar közönséghez.
A vetítést természetesen óriási várakozás előzte meg. A táncistenek életútja, mint tudjuk, kalandokkal teli. Politikai és szerelmi botrányoktól színes. Nizsinszkij életét a teste és pályája felett is teljhatalmat élvező Szergej Gyagilev tartotta kezében, majd jött, látott és győzött Pulszky Romola, aki mindent vitt, imádott Vaszlavja pedig nemsokára mindent elveszített. Herbert Ross 1980-ban bemutatott amerikai játékfilmje, a Nijinsky elsőként merített a táncos tragédiával végződő életéből. Mihail Barisnyikov, a még hetvenegy éves korában is aktív orosz-amerikai balettművész életének legdrámaibb fejezete ugyancsak amerikai játékfilmhez, a Halálbaletthez szolgált alapul. Itt volt tehát az ideje, hogy Rudolf Nurejev, az összes létező határt átlépő „szabadságtáncos” élete is mozivászonra kerüljön. 

A film alapjául Julie Kavanagh magyarul 2015-ben, az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent, csaknem 900 oldalas életrajzi könyve szolgált, amelynek utolsó fejezete épp Budapesthez kötődik, hiszen Nurejev, életében utoljára, a Magyar Állami Operaház színpadán állt táncosként közönség elé. Keveházi Gábor koreográfiájában, a Cristoforóban ő volt az Angyal. 1992. február 22. Ez volt a bemutató időpontja. 1993. január 6-án Rudolf Nurejev, a 20. század egyik legnagyobb táncosa halott.
Claude Lelouche, a hatvanas évek francia új hullámának egyik vezéralakja 1981-es rendezésében, az Egyesek és másokban külön fejezetben beszél egy Párizsba disszidált szovjet balett-táncosról, Nurejev drámai döntését azonban hiteles részletességgel ez idáig csupán a róla szóló dokumentumfilmek tárgyalták. Játékfilmben most kerül először közönség elé mindaz, ami 1961. június 16-án, a párizsi Le Bourget repülőterén történt. Ralph Fiennes rendezésének ez az utolsó húsz perce, amikor Nurejev, kiszabadulva a szovjet titkosszolgálat, a KGB felügyelete alól, hirtelen a repülőtéri francia rendőrök oldalán terem, s egy „Szabad akarok lenni!” felkiáltással szakít addigi életével. A Szovjetunióban azonnal hazaárulónak minősítik, édesanyját csak huszonhét évvel később, Gorbacsov engedélyével látogathatja meg.

Fiennes filmje itt ér véget, a párizsi repülőtéren. Pontosabban: egyszer még látjuk a gyermek Nurejevet, amikor a baskíriai Ufában felvételizik, s az ottani tánciskola pedagógusa felismeri benne a kivételes tehetséget. Ezzel zárul a történet, amely a klasszikus életrajzi filmek ritmusában, formájában pereg előttünk 127 percben. Elindul velünk a transzszibériai expressz, s valahol a Bajkál-tó közelében jár, amikor megszületik Rudolf Nurejev, aki később tagja lesz egy baskír néptáncegyüttesnek, aztán Leningrádba kerül, Alekszandr Puskin balettmester szárnyai alá, onnan a híres Kirov Színház társulatába, és ünnepelt csillag lesz. Hol a múltban, hol a jelenben vagyunk, a két idősík Párizsban ér össze, ahol a Kirov balettegyüttese kéthetes vendégszereplését tölti. Annak, aki behatóan ismeri Nurejev életét, vagy olvasta Kavanagh könyvét, semmi újat nem mond a film. Forgatókönyvét az Oscar-díjas David Hare, az Órák és A felolvasó alkotója írta, ezért a munkájáért azonban aligha részesíti elismerésben az Amerikai Filmakadémia. Szépen, lassan, halk csobogással folydogál a film, Nurejevvel nagyokat lógunk Párizsban. Van múzeumi séta, templomi nézelődés, Szajna-part by night, hangulatos kávéházi terasz, tomboló siker a színházban, közben balettórák Leningrádban, kierőszakolt szeretkezés a balettmester felesége által, egy másik, önkéntes, a német fiúval, de ez is, az is csak szolidan, éppen hogy csak, inkább jelzésértékkel, elkerülvén a 18-as karikát, és jöhet a vége, a drámai csúcspont: a szökés.

Harmadik rendezése Ralph Fiennesnak A fehér holló. Shakespeare Coriolanusa után Dickens életét vitte filmre A titokzatos szeretővel. Mindkettőben ő játssza a címszerepet. A fehér hollóban az orosz balettmester szerepét osztotta magára. Le a kalappal előtte: végig oroszul beszél a filmben. Alakítása most is kifogástalan. Színészválasztása is. Jurij Szolovjevet, a Kirov Balett ugyancsak jeles táncosát, akivel Nurejev egy szobában lakott a párizsi turné során, s aki később, a KGB folyamatos üldözése miatt, harminchat évesen saját kezével vetett véget életének, Szergej Polunyin, a londoni Royal Ballet „tékozló fiújára” bízta, aki a Take Me To Church-csel lett világhírű. Szőkére festett hajjal első látásra majdnem felismerhetetlen, csak később – amikor hosszasan pásztáz az arcán a kamera – derül ki, hogy ez bizony ő, aki ma már amerikai produkciókban vállal színészi feladatokat. Fiennestól ugyan nem kapott nagy lehetőséget, még csak három összefüggő mondatot sem, de ha feltűnik a vásznon, azonnal magára vonja a figyelmet. 

A címszerepet Oleg Ivenko, a fiatal ukrán táncos, a kazanyi színház vezető művésze kapta. Ez az első filmszerepe, mégis remekül helyt áll. Időnként még hasonlít is a huszonéves Nurejevre. Táncosként éppen hogy csak felvillanthatja tudását, színészként viszont annál többet kért tőle a rendező. Nem rajta múlik, hogy a film vegyes érzelmeket ébreszt a nézőben. Nurejev élete sokkal izgalmasabb, fájóbb, karcosabb, érzékibb, telítettebb és nyersebb volt, mint A fehér holló.

A szerző a Vasárnap munkatársa