Vajon mennyi marad belőlünk?

Az angolok számára hatalmas szenzáció volt 1939-ben, és felbecsülhetetlen kultúrtörténeti jelentőséggel bírt a Sutton Hoo-i lelet, amely bizonyította, hogy már a vikingek előtt is volt élet azon a tájon, a civilizációt az angolszászok alapozták meg. A sötét középkor egyszerre kivilágosodott, hiszen megtudták, hogy nem portyázó kalózoktól származnak, hanem olyan fejlett néptől, amelynek saját művészete és fizetőeszköze volt. 

Az igaz történeten alapuló film John Preston 2007-es, azonos című regényéből készült. A második világháborút megelőző hetekben járunk. Egy London környéki kisvárosban élő özvegyasszony (Carey Mulligan) megbíz egy autodidakta régészt (Ralph Fiennes), hogy tárja fel neki a birtokán található, temetkezési helynek tűnő területet. Basil Brown, ez a morcos, magának való férfi egy hajó nyomaira bukkan a föld alatt. A British Museum lecsap a nemzeti jelentőségű leletre, ők akarják folytatni a munkát, Brown maradhat árkot ásni, ha akar. A gyermektelen, idősödő férfi addigra nagyon megszereti az özvegyasszony kisfiát, Robertet, aki a világűr, a csillagászat megszállottja, és természetesen űrhajósnak készül, hogy új bolygókat fedezzen fel. Édesanyjáról kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg, a szemünk előtt hervad el a film végére. Az összképet egy bimbózó szerelem is színesíti, de nem a két főszereplő között. 

Lírai, gyönyörűen fényképezett alkotás ez, miközben a felszín alatt dúlnak az érzelmek. A cím ezért kettős értelmet kap: az angol „dig” szó jelenthet a lelkünk mélyére ásást, az élet értelmén való elmélkedést is. A szereplők számára ez a feladat nehezebb, mint a tényleges ásatás. (Hogy fontosabb is, az csak a film vége felé válik világossá.) Mrs. Pretty zárkózott, visszafogott úrhölgy, aki a néhai ezredes oldalán megszokta, hogy ne mutassa ki érzelmeit. Kisfia viszont simogatásra és őszinteségre vágyik – tudni akarja, mennyire súlyos édesanyja betegsége. Brown pedig mindezt látja, és igyekszik lelki támaszt nyújtani mindkettőjüknek. 

Nekünk, nézőknek először is meg kell békélnünk a ténnyel, hogy Ralph Fiennes bizony megöregedett. Sokak kedvenc szívtiprója 58 éves, ezúttal még idősebbre maszkírozták. A valódi Mrs. Pretty 47 évesen szülte fiát, és ötvenes éveiben járt, amikor a fontos lelet előkerült – Preston regényében is így szerepel. Ez a Mrs. Pretty viszont alig harmincnak tűnik. Az alkotók talán azért fiatalították meg, mert nem akarták, hogy a hollywoodi sémákban gondolkodó néző szerelmi románcra számítson közöttük. Ha a korkülönbség miatt e lehetőség eleve kizárt, jobban tudunk figyelni a lényeges dolgokra. Például arra, ahogyan a régészet iránti szenvedély egyre inkább összeköti ezt a két teljesen különböző embert. A házaspár csak azért vásárolta meg az ipswitchi birtokot annak idején, mert kíváncsiak voltak, mit rejt a föld mélye. Brown pedig archeológusnak készült, de édesapja hallani sem akart róla, hogy egyetemre menjen, ezért ásatási munkásként élte le az életét, viszont a terepen többet megtanult, mint a diplomás régészek. 

A régmúlt idők maradványai mellett az is foglalkoztatja a szereplőket, hogy belőlük vajon mennyi marad. Fontos számukra, hogy nyomot hagyjanak, hogy legalább a nevüket megemlítsék a krónikák. (A leletet bemutató, háború után megnyílt kiállítás katalógusában egyikük neve sem szerepelt, a British Museum illetékesei csak nemrég orvosolták ezt a mulasztást.)

Az ausztrál rendező, Simon Stone nyilván tudta, hogy a brit karakterszínészek a legjobbak a világon, így nem lehetett nehéz dolga a castingnál – a legkisebb szerepre is a legmegfelelőbb embert találta meg. Itt minden ideges negyedmosolynak, óvatos nyakmozdításnak, félrenézésnek jelentősége van, többet mondanak el a gesztusok, mint a dialógusok. 

Az ifjú feltörekvők közül Johnny Flynn érdemel külön figyelmet, nem csak azért, mert ő játssza David Bowie-t a nemrég bemutatott Stardust című életrajzi filmben. Mrs. Pretty unokaöccseként az ásatáson találja meg a szerelmet egy boldogtalan ifjú feleség személyében (a feketére festett Lily James szintén nagyot alakít), akinek férje (Ben Chaplin, csillagos egyes) inkább saját neméhez vonzódik. A behívó azonban véget vet az idillnek. 

Londonban a katonák már homokzsákokkal fedik el a köztéri szobrokat, hogy átvészeljék a bombázásokat. Az ásatási terület fölött egyre több harci repülő húz el. A háború úgy közeledik, hogy tulajdonképpen senki sem ér rá aggódni miatta, mert a szereplők egytől egyig megszállottak: a múltjukkal foglalkoznak. És itt a 11 éves Robert a maga külön bejáratú megszállottságával: univerzum, űrhajók, távoli csillagok. Ha elhagyjuk a földet, megmenekülhetünk a halál vagy a háborúk elől? 

Az angolszász hajósok és a kozmonauták felfedező útjainak párhuzama számomra – hadd legyek szubjektív – a civilben asztrofizikus Brian May '39 című dalával cseng össze. (Lehet, hogy a forgatókönyvíró Queen-rajongó?) Ebben a dalban az űrhajósok „a 39-es évben” (a film is ekkor játszódik) nekivágnak az ismeretlennek és megtapasztalják az idődilatációt – vagyis a számukra rövidnek tűnő utazás alatt a földön száz év telt el, és mire visszatérnek, mindenki, akit szerettek, meghalt. Maynek feltűnt, milyen sok angol folkballada szól a felfedező hajósokról, de senki nem írta meg ugyanezt a sztorit űrhajósokkal. Úgyhogy 1975-ben pótolta a hiányosságot. 2021-ben pedig kaptunk egy szép, lassú, elgondolkodtató filmet, amely úgy ragyog ki a netflixes kínálatból, mint aranykincs a földből.