SOROZATDARÁLÓ: Anyós a pokolból

Amikor az HBO belefogott Liane Moriarty regényének adaptációjába, mindössze egyetlen minisorozatról volt szó. Nem is nagyon gondolhattak többre, hiszen csak egyetlen könyvből dolgoztak, szép, kerek befejezéssel. Aztán a siker akkorára duzzadt, hogy a csatorna mégis összerántotta a csapatot egy folytatásra, de annyira sietősek voltak, hogy az első évad rendezőjét, Jean-Marc Vallée-t már nem várták be, és helyette Andrea Arnoldot szerződtették. Az új évadra a lehetőséget a showrunner David E. Kelley abban látta meg, hogy az első évad történéseinek következményeit állítja a középpontba, elsősorban a karakterek nagy, közös hazugságára építve, valamint arra, hogy mennyire kísértik őket az aznap esti történések. Azt azonban ők maguk is érezték, hogy önmagában ennyi még túl soványka egy újabb évadhoz, ezért hozzácsapták a lányok által mélybe taszított Perry édesanyját, Mary Louise-t, aki afféle szupergonosz anyósként nemcsak azt sejti meg, hogy a fia halálával valami nem stimmel, hanem hadjáratot indít a menye, Celeste ellen, és egy bírósági perrel próbálja bizonyítani szülői alkalmatlanságát, hogy megszerezze tőle az ikrei felügyeleti jogát. Meryl Streep kétségtelenül lubickol a múlt századi elveket valló, anti-metoo anyós szerepében, és nagyjából ő az egyetlen ok, amiért érdemes belekezdeni a második évadba, és ez még akkor is igaz, ha a karaktere már-már szuperintelligens képregénygonosz, és nem valódi, hús-vér figura. 

A karakterek egyéni sorsdrámái ezúttal nem egyenlő színvonalúak. Míg Madeline szenvedését a házassága megmentéséért izgalmas nézni, és Renata dührohamai a családja anyagi csődje körül is szórakoztatók, Bonnie depresszióba zuhanása és a kínszenvedése a haldokló anyja ágyánál a spirituális szállal maga a dögunalom, és az új kapcsolatra vágyó, de arra képtelen Jane drámája sem elég kidolgozott ahhoz, hogy egy teljes évadnyi kakaó rejtőzzön benne. A sorozat tempójával sincs minden rendben: időnként feltűnően kapkodósra vágták, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne tudjunk azonosulni a karakterekkel. Az első évadhoz képest az is feltűnő, hogy az ottani jól kidolgozott gyerekkarakterek most mennyire beleszürkültek a háttérbe, továbbá erősen kifogásolható a sok flashback is az első évadból, melyek az időhúzáson kívül nemigen szolgálnak másra. Különösen riasztó, hogy ezt az évadot már láthatóan úgy tervezték meg, hogy felvezetésként szolgáljon egy harmadik szezonhoz. Elismerem, hogy Reese Witherspoont, Laura Dernt, Nicole Kidmant, Meryl Streepet és a többieket sokszor tényleg öröm nézni, de jó lenne egy olyan történetben viszontlátni őket, ami még nem fogyott ki teljesen a szuflából. A Hatalmas kis hazugságok ugyanis véget ért már az első évad után, csak az alkotói ezt valamiért nem akarják elfogadni.