SOROZATDARÁLÓ: A görbe tükör eltörött

Ami történt, nem mondható óriási meglepetésnek, hiszen már a negyedik évad néhány részén is érződött a fáradtság és az ötlettelenség, csakhogy akkor még egy-két kiemelkedő epizód jelezte, hogy a szikra még mindig ott van Charlie Brookerék sorozatában. Amikor nem sokkal a premier előtt kiderült, hogy a széria visszatér a korai évadok BBC-s hagyományaihoz, és mindössze három részből áll majd, arra gondolhattunk, hogy az alkotók végre elhagyták a felesleget, nem men?nyiségben, hanem minőségben utaznak, és ugyan kevesebb lesz a content, de azt legalább jól odapakolják, és úgy fogunk pislogni utána, mint a politikus, aki malaccal fajtalankodott kamerák kereszttüzében. Pislogni aztán pislogtunk, de nem attól, amitől vártuk: a Black Mirror történetében ugyanis most fordult elő először, hogy az évadból egyetlen rész se működjön igazán. 

A gond már a témaválasztásoknál is meglátszik. Brookerék komolyan készítettek egy hetvenperces epizódot arról, milyen szörnyű, hogy egyfolytában a mobiltelefonunkat bámuljuk (Smithereens). Egy teljes részt rászántak arra, hogy a mai popzene milyen mélységekben jár, és képesek vagyunk hologramokat nézni egy koncerten a valódi előadók helyett (Rachel, Jack and Ashley Too). Talán még a Striking Vipers gondolatisága a legkevésbé poros, amikor azt fejtegeti, hogy a digitális énünk olykor teljesen más, mint a valódi, de ez egy olyan téma, amellyel a Black Mirror korábban is foglalkozott, szóval nyugodtan tekinthetjük önismétlésnek. Az epizódok megvalósításával továbbra sincs gond: profiszínészi játék és tempós cselekményvezetés jellemzi őket, és leginkább csak az utolsó tíz percben derül ki róluk, mennyire üresek, mennyire nem szólnak semmi lényegesről. Úgy tűnik, hogy négy évad elég volt Brookernek arra, hogy mindent elmondjon, amit el akar ember és technológia egyre szorosabbá váló kapcsolatáról. Az sem tett jót a szezonnak, hogy a San Junipero című harmadik évados rész sikere óta egyre többször próbálják a sötét történeteiket optimistán befejezni, de a pozitív végkifejletet olyan sztorikra is ráerőltetik, melyekre egyáltalán nem illik. Az erőltetetten optimista befejezések sajnos csak csökkentik a Black Mirror erejét, és a sorozat általuk sokszor manírossá válik. 

Nem tudom, van-e még remény arra, hogy a Black Mirror újra magára találjon. Annyi biztos, hogy amit az ötödik évad nyújtani tud, az borzasztóan kevés. Az alkotóknak újítaniuk kellene a recepten, esetleg Charlie Brookernek be kéne vonnia más írókat is, hogy friss ötletekkel gazdagodjon a sorozat. Mert még egy ilyen érdektelenségbe fulladó évad, és a Black Mirrornak annyi. A sötét közeljövő még bőven tartogat izgalmas lehetőségeket, csak elő kell őket bányászni.