Filmek feketén-fehéren

Csak emlékeztetőül: hetek óta áll a bál a „túl fehér” Oscar-jelölések körül. Fekete színészek, rendezők fakadtak ki emiatt, s a gála bojkottjára szólítottak fel, az amerikai filmakadémia fekete elnöknője változásokat avizál, a fehér döntnökök viszont kikérik maguknak a rasszista megbélyegzést. 
Tény, hogy 1991-ben jelöltek először fekete rendezőt a díjra (John Singletont a Boyz n the Hoodért), hogy immár második éve nincsfekete jelölt a fő kategóriákban, és hogy az afroamerikaiak inkább díjátadóként vagy műsorvezetőként vannak jelen a gálák gáláján. 

Az is tény, hogy az Oscar-díjas színészeknek csupán 7 százaléka fekete, és csaknem 40 év telt el Sidney Poitier és Denzel Washington győzelme között. A legjobb színésznő díját pedig eddig csupán egyetlenegyszer ítélték fekete hölgynek, Halle Berrynek. Most azonban nem erről lesz szó. A probléma ugyanis szerintünk túlmutat az Oscar-díjakon. A világ filmes központjaink számító helyekre hiába jellemző a meglehetősen sokszínű populáció, a filmkészítők erről nem hajlandók tudomást venni. 

A film és a való világ 

Nézzék meg figyelmesen bármelyik amerikai vagy angol mozifi lm utcai jeleneteit, és számolják össze a háttérben elsétáló feketestatisztákat. Nagyon keveset fognak találni. Vagyis már a filmbeli utcakép is különbözik a valóditól. Az USA-ban, ahol 1961-ig afeketék csak hátul ülhettek a buszon, és nem mehettek be minden kávézóba, ezen felesleges csodálkozni. A mozivásznon ugyan a kezdetektől voltak feketék, na de milyen szerepekben? Vicces szolgálók (például az Elfújta a szélben), piti bűnözők (a krimik zömében), illetve rosszfiúk, akik akadályozzák a fehér főhőst célja elérésében. 

A legfrissebb statisztikák szerint Londonban a fehér lakosság ma már kisebbségben van. Ehhez képest a teljes Harry Potter-sorozatban csupán hat percig jutnak szóhoz színes bőrű szereplők. Ennek a hat percnek a nagy részét is egy kviddicsmeccs fekete kommentátora viszi el. Az első két rész ebédlői jeleneteiben felfeltűnik ugyan egy fekete kisfiú, ő azonban nem szólal meg, és a nevét sem tudjuk. A Gyűrűk ura-trilógiánál még szomorúbb ez a statisztika: ötven másodpercről beszélhetünk, de csak akkor, ha az orkokat színes bőrűeknek tekintjük. 

A napokban újranéztem néhány kedvenc filmemet, és a következő eredményre jutottam a színes bőrű megszólalókat stopperezve. Birdman: 50 másodperc. Fekete hattyú: 20 másodperc. Éjfélkor Párizsban: 10 másodperc. Csillagainkban a hiba: 27 másodperc. Véletlenszerűen választottam azokból az alkotásokból, amelyekben az összes főbb szereplő fehér. 

A látottak alapján már azt is jelentős előrelépésnek tarthatjuk az alkotók világlátásának tekintetében, ha legalább egy jelenetben felbukkan egy fekete karakter, akinek saját neve és minimum egy mondata van. Más kérdés, hogy az a karakter a legtöbbször bolondot csinál magából azzal az egy mondattal, vagy halálosan megfenyeget valakit, vagy jó étvágyat kíván a fehér szereplőnek a hamburgerhez, aki válaszul annyit mond: Köszönöm, Alice. 

Mellékszereplők és főszereplők 

Jó néhány klasszikus filmalkotásban bukkannak fel fekete szereplők a főhőst jelentős mértékben segítő karakterek között (Whoopi Goldberg a Ghostban, Wesley Snipes A rajongóban, Forest Whitaker a Síró játékban, Cuba Gooding Jr. a Jerry Maguire-ban vagy Morgan Freeman szinte valamennyi filmjében). Nagy szerepük van a fehér főhős személyiségfejlődésében, löknek rajta előre vagy hátra, kidomborítják a drámát, de a forgatókönyvíró nem velük foglalkozik, az ő karakterük nem fejlődik látványosan. 

Geena Davis egyszer azt javasolta a nők helyzetbe hozásával kapcsolatban, hogy minden egyes filmben automatikusan át kellene írni az egyik fontos férfi karaktert nőre, így el lehetne kerülni a filmes sztereotípiákat. Nos, szerintünk ezt a módszert a fekete szereplőkkel is praktizálni kellene. 
Hollywoodban fekete főhős jobbára csak életrajzi filmben fordul elő, amelyben nem lehet megmásítani a tényeket. Esetleg olyankor, ha a fekete színész egyben a film producere is, aki magára osztja a főszerepet. (Most nem beszélünk a fekete sztárrendezők, John Singleton, Spike Lee, Melvin Van Peebles vagy Steve McQueen filmjeiről, akik fekete színészeket részesítenek előnyben). Vannak egyrészt a vicces fiúk, mint Eddie Murphy, Will Smith vagy Chris Tucker, akikkel jól el lehet adni a szórakoztató tartalmakat. Vannak a nagy öregek, Denzel Washington, Laurence Fishburne vagy Samuel L. Jackson, akiknek évtizedek alatt sikerült bizonyos presztízst kiharcolniuk maguknak. És ne feledkezzünk el a nőkről sem: itt van Whoopi Goldberg, Halle Berry, Angela Bassett, Queen Latifah vagy Jennifer Hudson, akikre szintén kíváncsi a fehér közönség, akár főszerepben is. 

A bőrszín mint téma 

Érdemes megvizsgálni azt is, hány filmben foglalkoznak a fekete karakterek saját bőrszínükkel vagy az ebből adódó hátrányos megkülönböztetéssel. Kevés az olyan alkotás, ahol a fehér és a fekete szereplő dialógusaiban ez ne lenne téma, legalább egy fél mondat erejéig. Az idei Oscar-mezőnyben egyetlen ilyen filmet találtunk, Denis Villeneuve drogmaffi áról szóló, Sicario című drámáját, amelyben az FBI-ügynököt alakító Emily Blunt partnere egy fekete ügynök, és nem esik szó közöttük a bőrszínről, csupán bizalomról, bajtársiasságról. A Sicariót egyébként az operatőri munkáért, a hangvágásért és a filmzenéért jelölték díjra – mindhárom szakemberfehér bőrű. A férfi főszereplő viszont egy kiváló latin színész, Benicio del Toro. Ez a másik releváns kisebbség az USA-ban, amely ritkán jelenik meg a mozivásznon, akkor is csak a jól bevált filmes sztereotípiák mentén (szolgáló, segédmunkás, bűnöző). Legközelebb ők is megérnének egy misét. Most viszont, zárásként, egy látszatra sokkal semlegesebb témáról ejtünk szót, Geena Davisre hivatkozva. 

Keresd a nőt! 

Az 1991-es Thelma és Louise egyik főszereplője joggal háborodott fel a nők filmbeli helyzetén. Az általa javasolt, fentebb már említett „nőiesítő módszert” Alison Bechdel rajzfi lmes, a róla elnevezett Bechdel-teszt szülőanyja is helyeselte. Ezen a viszonylag egyszerű teszten csak azok a filmek mennek át, amelyekben akad legalább 60 másodperc, amikor két nevesített női karakter (azaz nem két névtelen epizódszereplő) beszélget egymással, de nem férfi akról, hanem bármilyen más témáról. 

A kritérium ugyan nem tűnik túl szigorúnak, ám a vizsgált 855 mozifi lm (az 1950–2006-os időszakból) kevesebb, mint fele teljesítette. A Geena Davis Institute on Gender in Media – mert ilyen is van – 2014-es adatai szerint a 2010 és 2013 között készült 120 hollywoodi produkció alig 31 százaléka felel meg ennek a követelménynek. Talán nem meglepő, hogy a vizsgált filmeknek csupán 7 százalékát rendezte nő. 

Az intézet munkatársai külön elemzik a nőkön elkövetett erőszak mértékének alakulását, illetve a férfi szereplőktől való függésüket a hollywoodi filmekben. Eszerint a vásznon látható szexuális és más, nonverbális vagy verbális agresszió mintegy 48 százalékát nők ellen követik el. Ez rendkívül nagy arány ahhoz képest, hogy az összes egyéb típusú erőszak (férfi ak egymásnak feszülése, állatkínzás, gyerekmolesztálás stb.) mértéke 52 százalék. Azon már nem is csodálkozunk, hogy az elemzett filmekben szereplő nők 91 százaléka függ valamilyen mértékben a férfi szereplőktől. 

A Bechdel-teszt persze nem tudományos módszer, hiszen a művészeti alkotásokat meglehetősen nehéz szigorúan tudományos alapon vizsgálni. Vegyünk két markánsan „női” filmet. A lé meg a Lola című kultikus alkotás nem menne át ezen a teszten, pedig a női főszereplő, Franka Potente szinte valamenynyi jelenetben szerepel. A Las Vegasi táncosnőkről szóló Showgirls viszont átmenne, hiába kiszolgáltatott, megalázott nők a hősei. 

A probléma adott, és időről időre reflektorfénybe kerül. Legutóbb Meryl Streep hallatta a hangját ez ügyben a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. Szerinte az a legnagyobb gond, hogy a nagy filmstúdiók főnökei kivétel nélkül fehér férfi ak. És amíg ez így lesz, addig nem kerül pont a feketék és a nők szerepeltetése, szerepköre körüli vita végére. A háromszoros Oscardíjas filmszínésznő fiatalon úgy vélte, karrierje negyvenéves kora előtt véget fog érni, mert az annál idősebb nőkre csak boszorkányszerepek várnak.