Festői hagyaték arról, ami van

Érdemes ellátogatni a tárlatra, ugyanis a Brämer-kúria kiállítótermeiben installált – Dúdor István munkásságából valóban sokat és sokrétűt merítő – anyagot magángyűjtők, valamint a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum, a komáromi Duna Menti Múzeum és a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria gyűjteményéből kölcsönzött alkotásokból állította össze Farkas Veronika művészettörténész.Dúdor István vívódó ember volt, aki kereste, hogyan fejezheti ki önmagát. Önkifejezésének – mely mindenekelőtt a világ és a művész viszonyát mutatja, de amelyben ott van az adott kor valóságának lehelete – dinamikus, erős gesztusait (a belső viharokat kidomborító ábrázolásai), finom-érzékeny lecsapódását (minimális eszközökkel tudta megfogni a táj lüktető lényegét), a felemelkedés-megváltáshit robbanásig feszült, vibráló-ziháló energiáit (a sorsmeghatározó, áldozattevő karaktereket hangsúlyozó figurális munkák) láthatjuk együtt most Pozsonyban. Az önkifejezés-tükörben, ha mélyen belenézünk, morális-humánus értékekhez kapcsolódó áttételeket felismerve találjuk meg a festő igazságát az általa kettős arcúnak érzékelt világról. Ahogy Milan Mravec festőművész fogalmazott, „Bolyongott a festő a remény szikrájával szívében. A festészetben találta meg a szerelmet és az élet értelmét. Élni, festeni, szeretni. Éppen ebben rejlik az Ő igazsága.” (Bacskai Béla és Szabó Gyula mellett Milan Mravec volt az, akitől Dúdor István első munkáihoz erkölcsi és művészi útbaigazítást, segítséget kapott.) Miből fakadt az igazsága? Maga a művész fogalmazta meg 1981-ben: „Nem is tudom, hogy merészség, őszinteség vagy küldetés-e a művészet, de azt biztosan tudom, hogy képeimben csak az van, ami valóban létezik. Ami nincs, azt nem lehet megfesteni. /…/ Ne tessék satuba szorítani az agyamat, mert meghal a kép! Meghalnak a képeink.” Dúdor István, aki számára „a festészet szentség volt”, a szorítást tágította vívódásaival, tiszta, erőteljes, meg nem alkuvó jellemével, rendkívüli egyéniségével. A szorítás elől megmentett képei, ránk hagyott alkotásai – Farkas Veronika szavait idézve – „a művészek legnagyobbjaihoz emeli a kicsit félénk, de nagy szívvel élő festőt”. Farkas Veronika mondta a megnyitón: „Szenvedélyesen élt, és szenvedélyesen festett. Vallotta és próbálta betartani, »egy nap sem múlhat el vonal nélkül«. Voltak időszakai, amikor ontotta a rajzokat, festményeket: realisztikusan ható tájakat, megszemélyesített fákat, síró gyökércsonkokat, virágszemű lányokat, vízióit, a rá zúduló bántásokat megfogalmazó negatív erők halmazát. Kiegyensúlyozott időszakában vidám és boldog napokat élt meg. Ekkor születtek csendéletei és a nagy összefoglaló művek.” A kiállításhoz katalógus készült, amellyel a látogató magával vihet egy darabot abból a világból, amelyet a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában most kitártak a közönség felé. A tárlaton talán a fiatalabb néző is ráérez, miért lehetett, hogy „a 20. század végi művészet egyik meghatározó személyisége, piktora, Dúdor István a 70-es évek második felétől haláláig, kb. 20 éven keresztül pezsdítően, inspirálóan hatott a hazai művészeti életre”.