Fénnyel jött és fénnyel ment

Azok nyelvén is értett, akik már réges-rég magukban beszéltekMarkovics Ferenc felvételeTizenöt év: öt rövid- és két játékfilm. Elégia, Amerigo Tot, Capriccio, Tisztelet az öregasszonyoknak, A piacere. Ez az első öt. Szindbád, Csontváry – a két egész estét betöltő.

Nekem a Szindbád: lovak a friss hóban. A csilingelő szán. Sétányok. Őszi lépcsők. Finom kis csókok a temetőben. A nádról csöpögő víz. Harmatos virágkelyhek. Szemérmes ablakok. Hajnali kakasszó. Faliórák. Kalapok. Préselt levelek egy régi szakácskönyvben. Ernyő a fűben. Rozsdás kerítések. Mállott falak, százéves háztetők. Gyűrött kezek a gyertyák fényében. Nők. Setétke légies alakja. A Virágáruslány feloldhatatlan fájdalma. Fanny, a szentimentális. Fruzsina és a lepkés cipők. A pókfonálhajú Imola. A Tél Tündére a befagyott tavon. Amália mit sem sejtő arca. Paula megbékélt mosolya. És persze Majmunka, a törődés, az anyáskodás, a vigasz és az oltalom idős királynéja, aki nem vár és nem ígér semmit. Lángoló, vágyakozó, szerelemre éhes, könnyelmű, csacsogó nők. Édes hazugságra váró hisztérikák. Ártatlan hajadonok. Elhagyottan is hűségesek. Szeretve is tisztességtelenek. Boldogok és örök szenvedők. És persze Szindbád, ahogy a levest kanalazza. Ahogy kiüti a velőt a csontból. Ahogy eljátszogat a fogpiszkálóval. Ahogy a nyaka köré dobja a sálat a tavon korcsolyázva. Ahogy bevallja bűneit. Ahogy a szívéhez kap az orgona mellett. („A szívem. Gyógyíts meg, anyám, kérlek, gyógyíts meg!”)

1981, októberi lombösszeomlás. Magyarország–Svájc vb-selejtező. Három tévékészülék a szobában. Egy az övé, kettő kölcsönkért. Tartaléknak, ha netán befuccsol valamelyik. Pasolini is rajongott a futballért. A forgatási szünetekben mindig így pihent. Színészekkel, statisztákkal, stábtagokkal rúgta a bőrt. Huszárik Zoltán is nagy játékos volt. És drukker, igazi nagy drukker. A magyar nemzeti tizenegy „leválthatatlan kapitánya”. Készült a meccsre. Az élő közvetítésre. Lehúzott ablakredőnyök mögött várta a „nagy bevonulást”. Égett az olvasólámpája. Ágya mellett egy nagy halom könyv, talán még bele is lapozott párba. Aztán elszundított. Álmában érte a halál.

Költő volt. Színekkel, ízekkel, fénnyel és árnyékkal, tárgyakkal és hangulatokkal, érzésekkel, kimondatlan szavakkal költött. Rajzolt is. Jelmezt és díszletet is tervezett. Örkény Macskajátékát rendezte meg a debreceni színházban. Illusztrálta Galgóczi Erzsébet, Balázs József, Kaffka Margit és Tatay Sándor regényeit. Borítótervet készített Gyurkovics Tibor és Hajnóczi Péter könyveihez. Ideges vonalak hófehér mezőben. Podolini utcák a Szindbádhoz. Faluvége egymáshoz ragadt házakkal, templommal. Lovak, nők, rebegő alakok. Parasztasszony. Könyöklő öreg. Hátizsákos. Kocsmapultnál. Kaszáló. Akt holddal. Csillár virággal. Kenyereslány. Lombhajú. Kántálók. Önhorgász. Csontvázfiú. Merengő – minden cím róla beszél.

Huszonhat évesen meghalt az édesapja. Félbe kellett szakítania a tanulmányait. Úgy képzelte, megélnek a nyolc hold földből. Nem éltek meg. Kuláklistára kerültek. Ő vitte édesanyjának a kenyeret – a kollégiumból. Gazdagnak csak az előéletét tarthatta. Volt olajbányász, vasúti munkás, szobafestő, biztosítási ügynök. Csak később, jóval később lett filmrendező. Hét év kemény küzdelme után 1959-ben került vissza a színművészeti főiskolára. Ötperces etűdjével, a Játékkal azonban ismét falakba ütközött. Két rab sakkozik a börtöncellában. De csak akkor, ha besüt a nap az ablakon, és a rács árnyéka a földre, a cella kövére vetül. Kenyérből gyúrt figurákkal játszanak egészen addig, amíg az árnyék el nem tűnik. Aztán ismét a fásultság, a reménytelenség, a magány. „Fanyar filozófia. Egzisztencializmus!” A magyar főiskola vezérkara lesújtóan vélekedik. A római filmfőiskola igazgatója élete egyik legnagyobb kisfilmjeként emlegeti a Játékot. A folytatásra mindenesetre várnia kellett Huszáriknak, legközelebb négy év múlva forgathatott.

„Nekem a művészetet az emberség és a morál jelenti” – nyilatkozta élete utolsó évében. Dosztojevszkij, Flaubert, Maupassant regényeit olvasta. A magyarok közül Kondor Bélával, Kormos Istvánnal, Nagy Lászlóval, Pilinszky Jánossal, Weöres Sándorral, Ágh Istvánnal, Szécsi Margittal, Dobai Péterrel élt s gondolkozott együtt. „Minden művészi kísérletem valójában arra irányult, reménytelenül, hogy az ember megváltható. De miután elolvastam a klasszikusokat, kiderült, hogy az ember nem váltható meg, csak a saját személyiségén keresztül változtatható.” Ezt is ’81 nyarán mondta.

Küldetéses rendező volt. Korokkal, társadalmakkal perelt. Harcolt mindenért, ami emberi. De éltette a tárgyakat, a növényeket és az állatokat is. Szeretetteljes ember volt. Szerette a gyerekeket, szerette az öregeket. Mindenkinek segített. Bárki kihasználhatta, aki csak akarta. Bukott angyalok láthatatlan őrangyala volt. A sárba is lenyúlt, ha ott feküdt valaki. A közönynek, a lélektelenségnek nem volt nála nagyobb ellensége. Azok nyelvén is értett, akik már réges-rég magukban beszéltek.

Nekem a Csontváry: ő maga. Az ő mélyrepülése, az ő lelki forrásvidéke, az ő sebzett személyisége. Taorminában, Athénban vagy Mostarban nem lehettem a közelében, amikor ezt a filmet forgatta. De Sopronbánfalván, a szellemi fogyatékosok intézetében egy hetet tölthettem mellette. Ezek azok a képsorok, amikor Z., a színész orvos feleségénél járunk, illetve Z. az ápoltak között harmonikázik a kertben, és már megérintette a szívét Lilla, a feleség asszisztense. Drahota Andrea, Bánfalvy Ágnes és a címszerepben Ichak Finci. És az ápoltak, akik önmagukat adták. Dudorásztak, táncoltak, „lebegtek”. Ez utóbbiból eredően voltak is furcsa helyzetek. Szobában, parkban, folyosózugokban. Huszárik Zoltánnak is jutott belőlük nem egy. Kínos gesztusokat, zavarbaejtő mozdulatokat úgy tudott kivédeni, elhárítani vagy egyszerűen csak a helyükre tenni, ahogy csak egy mindent értő és mélyen érző ember képes. A legfinomabb eszközökkel kezelt kezelhetetlennek tűnő betegeket. Irányította az irányíthatatlanokat. Színészt és beteget egyszerre vezényelt. Sem ezt megelőzően, sem azóta nem láttam ilyet. Lelki rokona volt minden nővérnek és minden páciensnek. A hidakat is ő rakta le köztük.

Vékony, szélcibálta férfi volt. Csupa ideg, csupa érzelem. Költő volt. Képíró. A filmvászon egyik legnagyobb képírója. Lelki aranyműves. Kilenc nyugodt hónapja volt a földi létben. Mind a kilencet édesanyja ölében töltötte. A többi, az az „éppen ötven” merő nyugtalanság a világ ölén. Hetven éve született, és már húsz esztendeje, hogy elment. Tavasszal jött,és ősz volt, amikor távozott. Zseniális művész volt. Tehetségét a föld sem tudta betemetni.