FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Temetőváros

Igazából mindkét hely már eleve „más tér”, ahogy Foucault a heterotópiát nevezte. Esszéjében a temető heterotóp helyéről értekezve említi meg a szerző, hogy a középkori temetkezéskultúra eltűnésével, amely a temetőt a templom köré helyezte, a felvilágosodással az a lakott területen kívülre kerül. „A halál mint a temető terjesztette kór nagy témája egészen a tizennyolcadik század végéig élt, mígnem a tizenkilencedik század során el nem kezdték átköltöztetni a temetőket a külvárosokba. Ekkortól a temető már nem a város szent és halhatatlan szíve, hanem a »másik város«, ahol minden családnak megvan a maga sötét nyughelye.”

Az Ottomán Birodalomra általánosan jellemző módon, Szarajevóban majdnem mindegyik dzsámi mellett találhatunk apró temetőt, s emellett még ott a völgyet körülvevő lejtőkre felkúszó fehéren derengő nisánok tömege. A halottak mindenhol ott vannak. S a magukat felvilágosult európainak hívő szemlélőket oly szokatlanul figyelmeztetik a turbános „török sírkövek” a halottak és elevenek együttélésére, arra, hogy az élet a halálon tenyészik, sőt, egyenesen élősködik. 

Růžena Svobodová, az elfelejtett írónő írja útirajzában: „Sírok vannak mindenütt. Az utcákon, az udvarokban, a mecseteknél. A halottak nem mennek el, a rokonok mellett laknak, a sarkon túl, az utca túlfelén.” S valóban, soraiban semmi túlzás: a régi mahalákban ott is fejfákra bukkanhatunk, ahol egyáltalán nem várnánk: Kovači egy háza előtt például a ház előtti virágoskertben (mely errefelé nem igazán divat) a legrégibb típusú, ún. gaziler nisánt láttam (gázinak nevezik az iszlám harcosait, e sírköveket a vidék első muszlim generációi használták). Aztán a Bijela Tabijához menet az út melletti lejtőn egy turbános kő mintha véletlenül került volna a szalagkorlát mellé. Nem így Vratnikban, ahol a kis udvarban néhány sírkő a teret szigorúan beosztva ágált a gyerekeknek épített csúszdával és mászókával együtt. 

Svobodová soraiban ugyan világosan átjön a halál hétköznapi melankóliája, jelenlétének költőisége, a temetők mégiscsak elhanyagolt helyet, melyet bürök nő be, kesernyés illatát hordozza a szél. Strausz Adolf néhány évtizeddel korábbi leírása nem szépirodalmi műfajt követ. Könyve, melyben a leírás található (Bosnyák föld és népe) a kor értékes etnográfiai munkája. S a korhoz méltán szemléletmódja képtelen szabadulni a felvilágosult európai pozitivizmusától. Akárcsak Svobodovánál, a mezarje nála is kaotikus, sőt „piszok és szörnyű elhanyagoltság jellemzi. (…) A mohamedán temetői legnagyobb része terv nélküli. Rendetlen össze-visszaságban vannak benne a sírok.” 

A felvilágosult városrendezés nevében már az osztrák–magyar időkben rendezni szerette volna a városvezetés a temetők kérdését, ám a lakosság ellenállása miatt ez nem sikerült. S ahogy az Keleten lenni szokott, a szocializmus lendületes évtizedeiben az is sikerült, ami addig nem. Az 1966 esztendő harmadik napján az első sír bezárulásával megnyílt Bare, a városi temető (Gradsko groblje Bare) s az összes régi temetőt bezárták: Bakijét, Borakot, Alifakovacot, Carinát, Vrbanjušát, Koševót, Kovačit. A maga 33 hektárjával igazán impozáns: akárcsak a holtak városa, amely Rómához hasonlóan hét dombra épült (na jó, annyi talán tényleg nincs). Husein Tahmiščić költő, mellesleg a Poezija Sarajeva antológia összeállítója, cikket írt a városon kívül eső városi temető megnyitásáról – melyet az antológiába is beválogatott. A Holtak tájai (Pejzaži mrtvih) kissé nosztalgikusan szól a bezárásról, a temetők a személyes történelem részei is: a gyerekkori játékok, az első randik helyszínei. De tovább kell ezen lépni – a sorok mögül árad az az elragadó jugó optimizmus, amely a jelen veszteségeit a szabad szocializmus felé vezető út újabb áldozatnak tekinti. „A föld markában, az ég fátyla alatt, bármely felekezetnek, etnikai csoportnak és nemzetiségnek legyenek tagjai, megtalálják itt végső nyughelyüket.” – írja. 

Középtájt, a temetőben félkör alakban öt pavilon néz szembe egymással, mindegyik ravatalozó egyforma kívül és belül (fekete bársony körfüggöny, műanyag linóleum), hatalmas kapuja színes üveg, azaz: plexiberakású. Ezen látható a felekezetre, vallásra utaló jelkép, mely megkülönbözteti őket. Bare, a temető igazi jugó nekropolisz, ahol a vallási elhatárolódás – amelyet a sírok jellege által kirajzolódó parcellák is mutatnak – nem szűnt meg, de némiképp feloldódott. Ebben a világban a halál nem igényelt például Istent, Allahot, Gospodint, Elohimot, hiszen ateisták (annál jobb) éppúgy befeküdhettek a végső nyughelyre. Szekuláris temető a felvilágosult városrendezés, a szockós internacionál együttélés szellemében. Mind együtt rothadunk. E kor szelleme olyan távolinak tűnik, mintha csak a bogumil középkor, a régi síremlékek, stećci-k közt sétálnánk. A háború után új nisánok jelentek meg a régiek mellett a dzsámik mellett, Bakije, vagy Alifakovac régi temetőjét pedig azóta ellepték a „friss” nisánok, mivel újra megnyíltak a régi temetők. S nem csak azok.