FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Dobrodšli u Bosnu

Megmutatom neked Szarajevót, mondta hetekkel korábban Ká Jének, az apja ugyanis onnét származott, és gyerekkorában minden nyáron Szarajevóba látogattak, egészen a háborús évekig. Talán még emlékszem, hol vannak eltemetve az őseim, mondta. A Drinán és a határon való átkelés után szunnyadtak el.

A szemközti sávban is leállt a forgalom. A fedélzeten nem történt baj, néhányan megütötték magukat. Leszállnak a buszról, s csak akkor látja Jé, a busz orra előtt egy fél autóroncs, az anyósülés üres, a gépkocsivezető hanyatt lóg ki a székéből. Szájából tócsába gyűl a vér az úton, lefut a kezén, nem mozog. A busz utasai egy erdő melletti réten találják magukat, egy nő hisztérikus sírásba kezd, három idősebb a homlokához kapkod és a világ szörnyűségén sopánkodik. A sofőr a fülkében a mentőket hívja. A busz mögül az út túlfelén égtelen jajveszékelést hallani, csak ekkor derül ki, hol a kettészakadt autó hátsó fele. Egy lány felugrik, odafut, eltűnik a busz mögött, de rögtön visszatér, vizet kér, vizet, van valakinél víz? Jé odanyújtja neki az ásványvizes flakonját, a lány az egyik nővel beszél valamit, az leveszi a nyakából a kendőt, a lány, aki nővér, elrohan. Odaát próbálja elkötni az anya lábát, aki ekkor még nem látta fiát, azaz a vérbe fagyott sofőrt. Az öcs megúszta zúzódásokkal, próbál kikúszni a roncsból, kínjában verni kezdi az aszfaltot, miután végignézett az úton.
 

Megérkeznek a mentők. Az utasok a réten gyorsan lenyugodnak, néhányan törökülésben gubbasztanak. Egy kisfiú, vélhetőleg a nagyival megindul befelé a réten. Egy idősebb férfi morogva járkál fel-alá, majd váratlanul Kához fordul: bog te… narode… u Nemačku, tamo je kultura… dobrodošli u Bosnu. Órákba fog telni, mutat a zsarukra Jé fél órával később, akik már csak jegyeznek és írnak. És el kell takarítani a roncsot, mondja Ká. És lemosni az olajat, mondja Jé. Meg a vért. Ja.

A probléma gyorsan megoldódik, a sofőr tájékoztatja az utasokat, hogy felszállhatnak a belgrádi járatba, nemrég indult, négy-öt óra múlva ér ide. Egy bakica jön bottal, visszatereli a legelő felé elszéledő juhnyáját. Ká és Jé feljebb indul a lankán, az út szélén egy kőből rakott romos istálló, a tartógerendái feketén ágaskodnak. Véletlen tűzkár, vagy talán a háború tanúja? Kitudja. A lankán testes szirtek állnak némán, sokukat benőtte a vadrózsa meg a kökény. Ágaik közt énekesmadarak csicseregnek, kisüt a nap. A fehér, komótos kövek bőre rétegekben foszlik. 
 

Lassan eltakarítják a roncsokat. Az út túlfelén kanyonba mélyül a folyó útja, még jó, hogy a rétre futottunk ki, villan át Jé agyán. A nyugatnémet busznak szinte semmi baja, csak egy horpadás a csücskén, kitört lámpa. Akkor még vasból csinálták a járgányokat, vonja meg vállát Ká. A lezárt út előtt mindkét irányba kígyózó kocsisor végét ekkor már a lanka magasából sem látni. Fejkendős nők gyalogolnak előre, kíváncsiskodnak, mi történt. A Baščaršija burzsujai? Török turisták? Vagy az isztanbuli diaszpóra? Ki tudja. A bakica visszatér, botja helyett egy kólás- meg egy fantásüveget szorongat, meg bureket egy tálon, ő csinálta, még friss, kínálgatja az ott őgyelgőknek. Bosnyák vendégszeretet. 

Az éhség sem számít, Ká és Jé az erősödő napfény elől egy vadringló alá menekült, édes volt, mint a méz, majszoltak, üldögéltek az egyik kövön. Te, ugrik fel Ká, tudod mit, mondja, míg kiköpözi a ringlót. Ezek nem akármilyen kövek, s elkezd matatni a bozótban, felhajtogatja a kövekre hajló ágakat. Jé nem érti. Ezek nem rendes kövek, ezek faragott kövek, magyarázza hadarva. Emberek faragták őket, mutogatja Jének, látszik szabályos, hasáb alakjuk, bár éleit már lemorzsolta az idő. Ez egy temető, bazmeg, mondja Ká, sírkövön ülsz. Hogy mi? Đaursko groblje. Stečci. Mondja Ká. Megettük a gyümölcsét. Nem értem. Nem baj, dobrodošli u Bosnu. 

Három és fél órával később a belgrádi buszon hallják a híreket. Egy halott, két sérült.