Farkasszemet nézni a rákkal

Nagy Erika minden felesleges cicoma nélkül tárja elénk ezeket a sorsokat – ha szépirodalomról lenne szó, azt mondhatnánk, minimalista stílusban. Nincsenek könnyfakasztó merengések az élet rövidségéről, sem tudálékos eszmefuttatások vagy bennfentes megállapítások. Pedig a szerző sokat tud a témáról, életének egy korábbi szakaszában hosszú hónapokat töltött kórházban, többször élet-halál között, csupán egy százalékos túlélési eséllyel. Nyilván ezért döntött úgy, hogy interjúsorozatot indít a Csallóköz regionális hetilapban, amelyben sorstársait kérdezi betegségükről és gyógyulásukról.

Nem vadonatúj írásokról van tehát szó, az „élmény” mégis összehasonlíthatatlan azzal, amikor heti egy ilyen megterhelő, már-már ijesztő történetet olvas az ember, azaz kisebb dózisokban kapja az információkat. Nyári hasonlatként úgy tudnám illusztrálni, mint amikor a strandon öt másodpercre bukunk le a víz alá a medencében, illetve a háborgó tengeren vág pofon minket néhány kiadós hullám. 

Szóval végig teli a szánk sós vízzel, csapkodunk összevissza, azt akarjuk, hogy mihamarabb vége legyen ennek az egésznek, és nem értjük, hogyan keveredtünk egy vihar közepébe. Vagyis nagyon nehéz olvasmány ez. El tudom képzelni, hogy sokan ódzkodnak tőle, főleg most, hogy a koronavírus-járvány második hulláma nyaldossa partjainkat. Nekem is bő egy hétig tartott, amíg átküzdöttem magam rajta. De rájöttem, hogy olyan ez, mint amikor ezer métert úszom egyhuzamban – fárasztó, ám hasznos.

Az első, őszinte, borzalmas és megindító beszámoló Nagy Erikáé. Talán minden beszélgetést azzal kezdett, hogy elmesélte riportalanyainak, mi mindenen ment keresztül ő maga, mennyi testi és lelki megpróbáltatáson esett át, miközben gyógyulási esélyei minimálisak voltak. A kölcsönös bizalom ugyanis ilyen esetekben elengedhetetlen, és nyilván sokkal nyitottabbak a beszélgetőtársak egy olyan kérdező felé, aki „tudja, miről van szó”. Minden korosztály szerepel itt, és nem csak az úgynevezett fokozottan veszélyeztetettek (erős dohányosok, elhízottak, alkoholizálók, illetve akiknek a családjában előfordult már rákbetegség). Nagy Erika talált olyan beszélgetőtársat, akinél tizenegy éves korában állapítottak meg csontrákot, olyan örökmozgó huszonöt évest, akinek hetek alatt változott meg az élete a betegség miatt, olyan harmincas nőt, akinek el kellett vetetnie nehezen fogant magzatát, ha túl akarta élni a méhnyakrákot. Emellett ott vannak a predesztinált esetek is, azok az emberek, akik sejtették, hogy előbb-utóbb be fog következni a legrosszabb, akik rendszeresen jártak preventív vizsgálatokra, és szinte meg sem lepődtek, amikor az orvos közölte velük, hogy rosszindulatú daganatot talált. 

A mellráktól a leukémiáig szinte minden rákfajtáról szó esik, sokan a legközelebbi családtagjaik betegségéről is beszélnek, legalább említés szintjén. Saját történetét pedig ki-ki a maga módján meséli el, és Nagy Erika nem az a belekérdezős fajta, tiszteletben tartja a másik intim szféráját. Ha szépirodalomról lenne szó, azt mondhatnánk, gyakran él az elhallgatás formai eszközével. Beszélgetőtársai nem egyformán közlékenyek, annyit mondanak el, amennyit képesek megosztani pokoljárásukból, lelki traumáikról. Vannak, akik az előzményeket, a kezdeti stádiumot részletesen elmesélik, aztán visszavesznek a nyíltságból, és csak annyit mondanak, hogy fél éven át a poklok poklát élték át, hónapokig harcoltak a betegséggel, vagy nehéz időszak következett az életükben. Ilyenkor persze beindul az olvasó fantáziája. Sajnos.

Visszatérő mondatok is vannak, a legtöbbször talán azzal találkozunk a könyvben, hogy az illető struccként homokba dugta a fejét, nem volt hajlandó foglalkozni az intő jelekkel, illetve félt, hogy ha orvoshoz fordul, kiderül valami nagyon rossz. Amikor már a hatodik ilyen „strucc” meséli el hosszú küzdelmét, nem tudunk nem magunkra gondolni. Azonnal megfogadjuk, hogy nem hanyagoljuk el magunkat, hogy a legapróbb intő jelet is komolyan vesszük, és ha bármi gyanúsat tapasztalunk, orvoshoz fordulunk. Szerintem épp ez a kötet legfontosabb küldetése: szó szerint életeket menthet azzal, hogy elrettentő példákat sorol fel, tömören és kíméletlenül. Bónuszként képet kapunk a hazai kórházak állapotáról, megismerhetünk empatikus és kevésbé barátságos, titkolódzó és nyíltan tájékoztató orvosokat. Jelzésszerűen az is benne van a kötetben, hogy a betegek anyagi helyzete gyakran nagyban meghatározza gyógyulási esélyeiket. Van, aki Bécsben, saját pénzből műttette meg magát, mert itthon fertőzést kapott a nem kellő alapossággal sterilizált eszközök miatt. Egy másik beteg az utolsó pillanatig dolgozott, hogy családja meg tudjon élni, mialatt őt kórházban kezelik. Egy mellrákos nőnek pedig nem volt pénze a korrekciós műtétre, vagyis meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy elveszíti nőiességét. A szerző ilyenkor sem kommentál, nem ítélkezik, nem teszi fel a kérdést, hogy mi szerint döntenek az egészségbiztosítók, hiszen ezek nem oknyomozó riportok. Így, nyitva hagyva azonban talán még érdekesebbek. 

A záró részben hazai magyar orvosok is beszélnek tapasztalataikról, ők foglalják össze mindazt, ami az olvasó számára leginkább megszívlelendő. Remek a koncepció, mivel az emberi sorsok után tudományos tájékoztatás következik, elismert szakemberektől. Szóval ez egy rendkívül hasznos könyv, ha nehéz olvasmány is. Csupán a címével és a borítóval nem tudok mit kezdeni. A cím alapján gondolhatunk színikritikák gyűjteményére, bűnügyi regényre, de akár pszichodrámára is. A borító sem jeleníti meg a témát, senki sem gondolná, hogy korunk legkiismerhetetlenebb (illetve most már inkább második legkiismerhetetlenebb) betegségéről van szó a könyvben. Persze én sem olyan szájbarágós címet adtam volna neki, mint amilyet a hasonló magyarországi kötet kapott (Beteg voltam, meggyógyultam), de azért valahogy jelezni kellett volna a tartalmat a potenciális vásárlónak, verbálisan és vizuálisan egyaránt. 

Nagy Erika: Függönyön innen és túl. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2020, 154 oldal.