Fábri 100: Őszintén a világ áramkörében

Száz éve született ugyanis a magyar filmgyártás legendás alakja, a Hannibál tanár úr, a Két félidő a pokolban, a Húsz óra, a Hangyaboly, a 141 perc a Befejezetlen mondatból, Az ötödik pecsét és még jó néhány remekmű rendezője, az egyetemes filmművészet kétségtelenül egyik legjelesebb alkotója, aki minden egyes opusával az emberi megaláztatás és kiszolgáltatottság ellen emelt szót és képet. Ahogy Barabás Klára most megjelent, A történelem körhintáján, Fábri 100 című kötetében írja: „Filmjei az ember szabadságvágyáról, a múlttal való szembenézés parancsáról szólnak.” Az ötvenes évek közepén, a politikai életben beálló olvadás révén a filmgyártásban is lehetőség nyílt a reálisabb valóság- és emberábrázolásra. Erősebb hangot kapott az igazság, fokozatosan eltűnt a fekete-fehér propagandisztikus ábrázolásmód, a forgatókönyvek hamis kiagyaltsága, tartalmi hazugsága. Igaz emberi drámák rajzolódtak ki a mozivásznon. Életjel című, 1954-es filmjében Fábri is egy bányaomlást követő eseménysort mutat be megdöbbentő sorsokkal. Még erősebb emberi dráma elevenedik meg a téesz-kérdést fájó szerelmi történetbe ágyazó Körhintában, amelyet nem pusztán a rendkívüli feszültség és a hiteles falusi környezetrajz tesz maradandóvá, hanem a frenetikus színészi játék, Törőcsik Mari és Soós Imre ma is érvényes alakítása. Bár díjat nem kapott a film Cannesban, a fesztivál nagy felfedezése mégis ez volt, és ahogy Fábrit, úgy Törőcsik Marit is egy csapásra világhírűvé tette.  Ezt a művészt, ezt a csodás alkotót-gondolkodót hozza most közelebb hozzánk Barabás Klára nagyszerűen megírt könyvében, amellyel régi adósságát rója le az általa is tisztelt és szeretett rendező előtt, hiszen most adja közre azt az interjút, amelyet anno a Magyar Filmintézet munkatársaként készített vele. Két hónapon keresztül hetente egyszer kereste fel Fábrit, hogy kifaggassa életéről és munkásságáról. De, mint írja, az interjúsorozat után is többször járt nála, amikor: „A hihetetlenül nagy munkából következő pörgés elmúltával nyomasztóan nehezedett rá a csönd.”  Pontos lelki diagnózist ad Fábriról a szerző: „Tökéletesen önazonos személyiség volt. A filmjeiben szinte mániákusan ismételt elvei szerint élte a mindennapjait is. Ha valamilyen igazságtalanság történt vele vagy mással, első reakciója nem a harag, hanem a csodálkozás volt: Hogyan lehetséges ez? Az idő előrehaladtával filmjei egyre komorabbá váltak. Talán az igazságba vetett hite kopott meg.”  Csaknem százoldalas interjú után Barabás Klára szinte levetíti előttünk Fábri huszonkét filmjét. Minden egyes alkotását úgy hozza közel hozzánk, hogy azonnal kedvünk támad újranézni valamennyit, noha DVD-n mostanság csak A Pál utcai fiúk, a Körhinta és Az ötödik pecsét elérhető. Ezért is jó a könyv révén „mozizni”a mesterrel, majd döbbenetes erejű festményeit nézegetni. A serdülők ijedelmét, a Brutus és barátait, a Halálmenetet, a Néma kórust, Az utolsó percek védtelenségét. Mintha ezek sem festett képek, hanem mozgóképek lennének megalázott és megnyomorított emberek sokaságával.  Hevenyészett önvallomás című, 1991-ben papírra vetett írásában maga Fábri teszi fel a kérdést. „Mi adhat vajon a magyar filmművészet a világnak? Mit adhat egyáltalán egy maroknyi nép, Közép-Európa peremén, szegénységből eredő szerény lehetőségeivel, újdonsült szocializmusában hirtelen előrelépő, de a feudalizmus görcseit, a hajdani szolgasors rossz reflexeit még mindig magában hordó mai valóságával, évszázados elzártság után éppen csak bekapcsolódva a világ áramkörébe? Azt hiszem, egyet, de az elég jelentős: őszinteséget.”  Ez volt ő. Egy végsőkig őszinte, tisztességes, nemcsak embertársaival – a világgal is szót értő rendező.  Helyet kapott a könyvben egy másik Fábri-írás is. Felkértek, megírtam. Elmondanom már nem volt szabad. Ez a címe. „Egy soha senki által meg nem ismert referátum, amelynek 1954-ben kellett volna elhangzania a tervezett és meghirdetett filmművészeti konferencián” – szól az írás fölé kerekített megjegyzés. Egy politikai körökben tévedésnek minősített referátum, amely pontos képet ad a kormányprogram óta kialakult új helyzetről, a filmművészet égető kérdéseiről. A kötet utolsó fejezetében rokonok, barátok, munkatársak visszaemlékezéseiből szemezget a szerző. Hallhatjuk Fábri feleségét, Apor Noémit, a kitűnő színésznőt, Fábri Pétert, az unokát, Almási Tamást, az egykori növendéket, Palotai Borist, Ránki Györgyöt, Bacsó Pétert, Illés Györgyöt, Garas Dezsőt, Páger Antalt s természetesen Törőcsik Marit. Ajándékként pedig egy filmet is kapunk mindehhez: 75 percet Fábri Zoltán filmrendezőről.  Huszonhárom éve, hogy elment, de azóta is itt van köztünk, velünk. Barabás Klára munkájának és a Magyar Művészeti Akadémia kiadásának köszönhetően mostantól még inkább.