Etüdök Mečiarra

A Mečiar címmel néhány napja a szlovákiai mozikba került dokumentumfilm – amely az HBO Europe koprodukciójában készült, és a hétvégén már a televízióban is látható volt – alapvetően négy pilléren áll. A hangvételének, a hangulatának a Nvotová által választott nézőpont szab irányt. Az alkotó többször hangsúlyozta, hogy nem oknyomozó igénnyel nyúlt a témához, hanem egyfajta generációs vallomásnak szánta, miként is hatott a bársonyos forradalom utáni évtized szlovákiai történéseit meghatározó politikus a társadalomra – és ehhez a személyes, családi történetében találta meg a keretet. Az egyébként minimálisra fogott narrációban több alkalommal is felidéződik az ellenzéki művész szülők (Anna Šišková színésznő és Juraj Nvota rendező) attitűdje, a gyermek látószöge, mikroképek bukkannak fel a barátok életéből egy megosztott társadalomban. Ez a személyes hang bájosan, melankolikusan, néhol naivan festi alá a kirajzolódó történetet.

Úgy egészében igaz Tereza Nvotová dokumentumfilmjére, hogy erősebb az érzelmi, mint a gondolati töltete. Vannak pontok, ahol a naiv megállapítások, a felületes megközelítések meglehetősen zavaróan hatnak. A 89-es eseményekről nagyjából annyit tudunk meg, hogy Szlovákiában az emberek alapvetően jól elvoltak a szocializmusban, házat építettek, így a forradalom hozzánk Prágából érkezett. Vagy egy másik példa: Csehország és Szlovákia szétválásának hátterét Petr Pithart egykori federációs kormányfő világítja meg; mint mondja, Mečiart, aki ellen korábbi VPN-es társai a hatalmi visszaélések miatt először próbáltak meg egységfrontot létrehozni, akkor már csak a sértettség és a bosszúvágy mozgatta, az pedig erős motiváció… De fogadjuk el, hogy a rendező nem okvetlenül tartotta szükségesnek, hogy történész szakkonzultánsok hadával csiszolgassa és bővítgesse a forgatókönyvet, hanem a kor hangulatát igyekezett megragadni. Ebben a tekintetben a film erős pillérét alkotják a felkutatott és bőségesen használt archív felvételek, amelyek az időszak társadalmi mozgásait és a „főhős”, azaz Vladimír Mečiar politikai pályájának meredek íveit is dokumentálják. Szépen sorjában felbukkannak az emblematikus pillanatok: a pasienkyi szeánszok a szinte vallásos áhítatban leledző rajongók tömegével, a hosszú kések éjszakája, ifjabb Michal Kováč elrablása, a Remiáš-gyilkosság, az 1998-as választási vereséget követő nótás televíziós búcsú… Riasztó, sötét képet látunk a 90-es évek szlovákiai viszonyairól, amelyet még szorongatóbbá rajzol, ahogy a válogatásnak, a vágásnak köszönhetően utólag (a nézői recepcióban) egymásra simulnak, egymást értelmezik bizonyos képsorok. 89 novembere, lelkes tömeg, a szabadság, a demokrácia éltetése a Sznf téren, Milan Kňažkóval a tribünön – aztán két-három évvel később ugyanakkora tömeg, ugyanott, csak már Jozef Markuš, a Matica slovenská elnöke kiabál a szlovákok, a legősibb európai kultúrnemzet történelmi szerepéről és jogairól – majd még egy kis ugrás az időben, és már a nép egyszerű, de nagy fiát védelmező „babky demokratky” dühödt falkái tüntetnek a Nemzeti Tanács régi épülete előtt.

Nvotová kísérőszövege nem elemez, nem értékel. Ahol magyarázatra van szükség, átadja a szót az egykori események részeseinek, hogy ők villantsák fel egy-egy esemény, jelenség hátterét (például: privatizációkat, az SIS praktikáit). A sort Milan Žitný oknyomozó újságíró nyitja, aki az egykori nemšovái vállalati jogász felemelkedésének történetét osztja meg a stábbal, és Fedor Flašík zárja, aki egyebek mellett azt kalkulálja ki, mennyibe kerül a szlovák viszonyok között egy húsz–harminc százalékos párt létrehozása. A HZDS választási kampányait vezető, majd a Smer megalapításánál bábáskodó marketingszakember azt mondja, két-három millió euróból kihozható a projekt, de ha van hozzá megfelelő arc, olcsóbban is megoldható. Az utolsó képsorokon már Robert Fico látható egy tömegrendezvényen. A vizuál kicsit modernebb, de a hangvétel nem sokat változott a 90-es évekhez képest – Tereza Nvotová szerkesztésében ez a Mečiar-éra ránk maradt öröksége.

A dokumentumfilm legvitatottabb eleme az az interjú, amelyet a rendező – négy évvel ezelőtt, még főiskolásként – Vladimír Mečiarral készített, elérve, hogy beléphessen a trencsénteplici Elektra villába. Egy kedves vendéglátónak bizonyuló öregúr megmutatja a papagáját, kolbászt süt a fedett teraszon, és elmondja, hogy az egyáltalán nem úgy volt, de hogy akkor mégis hogyan, azt még nem lehet feszegetni. Nvotová talán abban bízott, a nem éles kérdésekre kihegyezett látogatás valamiféle önreflexióra ösztönzi az interjúalanyát. Még valószínűbb, hogy egyszerűen úgy gondolta, a közel másfél órás alkotáson belül biztosít Mečiar számára egy szólamot, amely egyszerűen csak dokumentálja egy önmagát túlélő személyiség aktuális állapotát. Pusztán azért, mert fiatal demokrataként úgy gondolja, minden tény ugyanannyit ér, és önmagáért beszél.