És megnyílnak a női ajkak

A Hargitai Iván rendezésében készülő „Szophoklész után szabadon” próbáit márciusban szakította félbe a koronavírus-járvány és a kulturális intézmények bezárása. Az enyhítések után, július első felében a munkát sikerült befejezni, a produkció eljutott a házi bemutatóig – hogy aztán szeptember elején a magyar országhatár kérdéses tartalmú lezárása a vendégművészek szempontjából megint bizonytalanná tegye a helyzetet. A Jókai Színház most nem bízta magát a sors kegyére, a hétvégén gyorsan lenyomta legalább az öt „kötelező” felnőtt bérletes előadást. Biztos, ami biztos alapon, mert a Covid már a spájzban van, és ki tudja, mikor pirosodik be a régió, illetve milyen rendelkezéseket hoznak a közegészségügy őrei. Egyelőre megúsztuk arcmaszkkal, a belépéskor kötelezően kezünkre fújt két fertőtlenítőspriccel, meg a felismeréssel, hogy aha, tilos a tömörülés, ergo nincs büfé, sőt, még az emeleti társalgó foteljeit is diszkréten elbarikádozták a nagyérdemű elől. Ilyen lett a világ – de legalább a nézőtér teli.

A Szeretkezz, ne háborúzz! megint egy másik világ. A komáromi előadás szövegét jegyző Szilágyi Eszter Anna a nem is olyan távoli jövőbe tolta Szophoklész komédiájának történetét, miközben megspékelte a napjaink egyik legforróbb közösségi/társadalmi témájának üzeneteivel, a Me Too mozgalom által felszínre hozott tapasztalatokkal. Antik alapú disztópikus szatíra kortárs genderköntösben – működhet?

A harmadik világégés után vagyunk, az emberiség maradéka az életre még alkalmas Peloponnészoszon lelt új kezdetre, hogy aztán gyorsan visszazökkenjen minden a régi kerékvágásba, megint legyen Athén és Spárta, és a férfiak megint csak egymásnak essenek – tudjuk meg az alapvető reáliákat a vetítéssel egybekötött prológusból. A két féltekére osztott színpadon a nézői bal a női közösségi tér – a jógaterem. Itt gyülekeznek az asszonyok, a tábornokfeleségek – mind az öten egy-egy fontos férfi függelékei. Amellett, hogy a testkultúrának hódolnak, a szokásos évi női ünnepet is meg kellene szervezni, csakhogy okafogyottnak tűnik az előkészület, hisz minek a szerepcserés játék, ha a férfiak éppen a kultúra megőrzésének véres útján járnak, valahol a távolban, és a spártaiakat lövik rakétavetőkkel? A lázadást „Lüzisztrát Bea” (Bandor Éva) kezdi: nem ilyen új világot akartak maguknak, nem a vének szabályait, nem a régi rendet szeretnék követni. A „sisterhood” – Holocsy Katalin, Holocsy Krisztina, Horváth Csenge és Hostomský Fanni alakításában – pedig végül beáll a felkelés mögé, és mivel oda kell csapni, ahol az a legfájdalmasabb, a kényszerítő eszköz a testmegvonás lesz. Vagyis nincs szex, amíg nincs vége a háborúnak. A konspirációt pedig a spártai asszonyokra is kiterjesztik.
Nagyjából ez az a pont, ahol a komáromi előadás élesebben kezd elválni az arisztophanészi alaptól. A nők ugyanis elkezdenek beszélni, pontosabban kilépnek a megszokott, jól bejáratott szerepeikből, a biztonságos közös csevej kereteiből, és egyre határozottabb arcélet kapnak, ahogy versben, dalban és prózában, egymásnak, maguknak vagy kórusként mintegy a világnak mondják a történeteiket erőszakról, megaláztatásról, betöretésről, bántalmazásról, mellőzöttségről... E ponton már nem pusztán egy aktualizált klasszikust látunk, hiszen ezek a szólamok erősen átírják a fókuszban álló szereplők motivációit és vélhető céljait. Már-már mellékesnek tűnik a békevágy, és sokkal hangsúlyosabbá válik, hogy születhet-e megértés, konszenzus, más minőségű kapcsolat férfi és nő között. Vagy marad minden ugyanúgy, ahogy azt a maszkos közjátékokban a vének és a banyák szemszögéből látjuk, illetve Philemon és Baucis kettőse mutatja. 

Gyors eltávra megérkezik végül a másik fél is a nézői jobbra, a konditerem/pasiöltöző keverékébe: öt terepruhás macsó – Olasz Istvánt, Szabó Viktort, Majorfalvi Bálintot, Bernáth Tamást, Béhr Mártont látjuk a szerepekben –, korgó gyomorral és méretes merevedéssel, ahogy kell. Hoztak csecsebecséket, és nem nagyon értik, mit üzengetnek az elbarikádozott jógateremből az asszonyok; teljesen elment-e az eszük, miközben a hátsójukat hizlalták az otthon melegében, a férfiak viszont a vérüket ontották a civilizáció védelmében? Az éjszaka leple alatt megejtett páros közeledési kísérletek kinek-kinek a személyes tétje szerint mind kudarcba fulladnak: nincs intimitás, nem lehet visszalépni az időben, nincs közös jövőkép... 

Tényszerűen nyilván nem, de ebben az átformálódó történetben már-már úgy érezzük, csak most értünk az expozíció végére, most látjuk tisztán a szemben álló feleket, és most jönne a kérdés, merre tovább. A Szeretkezz, ne háborúzz! viszont adós marad a válasszal. Csak technikai értelemben ad lezárást, abból végső soron kettőt is: az egyesülés kudarca után a férfiak előbb arra jutnak, hogy ennyi erővel akár vissza is mehetnek a háborúba, majd egyszer csak – mert jön Spártából egy SMS? – mégis megválnak harci díszeiktől, és megvalósul a nagy orgiasztikus szerepcserés örömünnep. Itt már elfogynak a szavak, marad a zene, a mozgás lendülete. Az utolsó verbális üzenet még annyi: ne feledjük, hogy mindannyiunknak egy nő teste volt az első otthona, és ezt aláhúzandó szereplőink egy hatalmas bíborszínű virágként felfüggesztett, női szeméremtestet idéző díszletelem redőin keresztül vonulnak elénk.

Érezhetően szándéka a komáromi előadásnak, hogy ne bújjon álszemérmes megoldások mögé, és ezzel nincs is semmi gond. Mindenkinek a maga határai; e sorok íróját például különösebben nem aggasztja, ha a színpadon egy mondaton belül eljutunk a vulvától a pináig. Inkább akkor érzi magát reménytelenül konzervatívnak, amikor a jelentés nyomába ered. Adva van a trendi, kortárs kulturális utalásokkal, parafrázisokkal, vendégszöveg-töredékekkel átszőtt szöveg mint önmaga halmaza. Hargitai Iván rendezése pedig nem enged üresjáratot: energiával tölti meg a színpadot, profin adagolja az ötleteket és a hatásokat, mikor kell meghökkenten elnémulni, mikor kell nevetni, mikor kell kínosnak érezni, hogy nevetünk... Ha nem akarjuk mindenáron összekötni, egyben látni, ami itt szétszálaztatott, ezt a bő másfél órás revüt még élvezhetjük is.