Építsünk „jóembert”!

Bolondját járatja velünk az időjárás. Mire két és fél éves csemetém megszokta, hogy tél van, és hogy overall meg hócsizma nélkül ki sem mozdulhat a lakásból, máris locspoccsá változott minden.

Anya, építsünk jóembert! – kérlel, mert még nem tudja kiejteni a „h” hangot. Magyarázom neki, hogy az nem jóember, de akkor nagyot nyelve megismétli, hogy: jó, akkor építsünk óembert! Mivel a jóember sokkal kedvesebbnek tűnik, annál maradunk. Az udvaron, ahol állunk, foltokban hever a sáros, lucskos hó. Gyúrunk egy kis, majd egy még kisebb golyót. Kis embernek, kis jóember jár – nyugtázzuk. A szeme két kis fenyőgally, mert a kavics leesik a már most olvadozó hógolyóbisról. A keze két száraz ág, ezzel mankószerűen megtámogatjuk egy kicsikét. A jóembernek orr is kéne, meg nevetős száj, de honnan szedjünk most répát itt a városi kórház udvarán?

Csipke! – hozza apró kezében az összeaszott gyümölcsöt. Arról már tudja, hogy akkor érik, amikor „őszi éjjel izzik a galagonya”. Nem érti hát, honnan kerül ide a csipke, amikor azt állítom, hogy tél van. Keresgélünk tovább, ha csipkére akadtunk, a bokrok tövében talán lesz még valami növényféle, amivel jobban kidíszíthetjük ezt a mi kis jóemberünket. Találunk. A hó alatt, egy aprócska tövön, vagy három ibolyát! Ezt tesszük a mi jóemberünk kezébe. Csak azt nem tudom, hogy ezek után mit meséljek neki a tavaszról?