Kultúra

Én nem sírok, én ábrázolok

Pozsony | Gyermek- és kamaszkora fotóit „lábjegyzetelő„ poétikus szösszeneteket osztott meg egy éven át a Facebook-oldalán. A 365 napon át hullámzó szövegfolyam szolgált az Amikor a mama lelegelte a papa haját című új regényének alapanyagául. Karafiáth Orsolyával beszélgettünk.
Bárdos Deák Ágnes

2019. november 20. 14:12

Karafiáth Orsolya
Három hónapot tölt Pozsonyban Karafiáth Orsolya költő, író (Fotó: Legát Anna Franciska)

Három hónapot töltött Pozsonyban, a Visegrádi Alap irodalmi ösztöndíjprogramjának köszönhetően. Mit hozott ez az időszak?

Elhatároztam, hogy megtanulok rendszerességet vinni az életemben – ez már régi vágyam volt. Jártam előzőleg is néha edzeni, de, hogy naponta 11-től fél 1-ig ott legyek valahol, ilyen még nem volt.

Van személyi edzője?

Nincs, de nézek videót is, és megismerkedtem a fitneszteremben egy lánnyal, aki elmondta, hogy miket célszerű csinálni.

Azért is menekül el rendszeresen Budapestről külföldre, hogy az alkotói magányt megteremtse. Lehet, hogy ez nem is olyan egyszerű?

Vicces volt, mert ez a lány felismert. Ő is egy olvasóm, a következő alkalommal már hozta magával a Szirént, dedikáltatni. Jóba lettünk.

Tettünk egy hosszú sétát a városban, mert szeret sétálni, többek közt azért is, mert a séták alatt jönnek elő a fejében a szövegek, amiket később írásban rögzít. Hogy megy ez?

Először tényleg mindent fejben rakok össze. Ami eszembe jut, azt lejegyzem rögtön. Mániákusan jegyzetelek. Mikor leülök a géphez, már nagyjából minden megvan. Az elvonulásban egyébként nem a külföld a lényeg – volt úgy, hogy Magyarországon egy kis faluba mentem el. A lényeg, hogy olyan hely legyen, ahol nem tudnak megtalálni felkérésekkel.

Az internetkorszakban ez elég nehéz, nem?

A mobilnetet direkt nem használom napközben, mikor dolgozom, így nincs ami elvinné a figyelmemet. Ha megvan az ötlet, csak arra koncentrálhatok. Pozsonyban a parkokat járom, imádom, hogy ennyi park van itt.

Most épp a Berlinkában ülünk, ez is az egyik kedvenc helye, pedig nagy itt a csivit, sok a gyerek.

Szeretek ide járni, „művészhely” – és gyerekbarát: itt nem dohányoznak. 

Mesélte, hogy a dohányzásról volt a legnehezebb leszoknia.

Igen, és az egyetlen dolog, ami Pozsonyban zavar, hogy itt a legtöbb helyen lehet dohányozni, vagy osztott tér van, de estére egybenyitják a részeket, úgyhogy akkor nekem annyi.

A nemrég megjelent regénye után egy trilógia harmadik könyvén dolgozik, melynek első két része a Kicsi Lili és a Szirén.

Fejben már ez is rég megvan, de mikor a Szirénen dolgoztam, félretettem. Aztán jött a blog, a legutóbbi regényem alapanyaga, amit tavaly 365 napon át írtam, más nem fért bele. A múlt évben csak két verset írtam. Március végén, április elsejével befejeztem a blogot, mikor a végére értem két millió karakter lett. Nagyjából négy téma köré sűrűsödtek a történetek, ennek kellett valami keretet adni. Kiderült, hogy hiányzik ez, hiányzik az, nem kerek az egész. Elekes Dóra volt a szerkesztőm, nagyon szerettem vele dolgozni, bár szigorú volt, sokat húzott a szövegből. Júniusban, mikor az első részt visszaküldte nekem, összeomlottam: a javítások száma 10 700 volt, és még onnantól több mint ezer finomítás jött. De tudtam, hogy egy ponton túl nekem már nincs rálátásom, úgyhogy csak két helyen ragaszkodtam hozzá, hogy abból a nagyon sokból vegyünk vissza. A többire meg azt mondtam: úristen, de jó, hogy kikerültek! Augusztus végén adtuk le a végső verziót, utána már csak a grafikai munkák jöttek.

Lesz folytatása a blognak?

Egyelőre a trilógia harmadik része foglalkoztat, ami, még magam sem tudom, hogy a gyászról vagy a szerelemről fog-e szólni. Jövőre jelenik meg – de közben még szeretnék egy verseskötetet is összehozni.

A harmadik rész hova visz minket földrajzilag és a függőségek vonatkozásában? A Szirén az alkoholfüggőség regénye.

Többek közt Pozsonyban is játszódik. Elsősorban a lelki lekenyerezhetőség érdekel mint függőség, s ebben a vonatkozásban az igazság-hamisság kettőssége. Van egy pszichológus ismerősöm, ő ad tanácsokat olykor. Érdekel, hogyan működik például, hogy a kételyeid ellenére belsővé teszed más véleményét, és aztán úgy adod elő, mintha a te véleményed lenne.

Személyes tapasztalataira is hagyatkozhat e témában? Újságíróként véleményformáló is.

Igen, én is harcolok a szuverenitásomért. Például, mikor kritizálom annak az oldalnak a közszereplőit is, amihez tartozónak vallom magam. Fontos szál lesz ez a kihívás-kitettség a trilógia harmadik részében, ahol a főhős egy rádiós újságíró. A rádió egyfajta politikai nézetet sugároz, de vajon mi abból a hősöm sajátja és mi az, amit annak akar mutatni? A közéleti szálról többet nem akarok elárulni, lényeg, hogy a hősömnek az számít, mire kap pozitív visszajelzést, mert könnyebb neki, ha azt a véleményt sajátjaként sugározza vissza. Bródy János adta egyébként ehhez a szálhoz az ötletet. Tavasszal, mikor egy koncertje után beszélgettünk, kérdezte, hogy bírom a támadásokat. Mondtam, hogy, nézd, János, bírom, nem tudok mit csinálni. Nem tudok más lenni azért, hogy szimpatikus legyek mindenkinek. Azt tudod csinálni, hogy megírod. Érdekes élmény egyébként, mikor kifarolnak mögüled, azok, akikről úgy hitted, hogy számíthatsz rájuk. Nekem a legnagyobb döbbenetet az irigység, a kicsinyesség megnyilvánulásai okozzák.

Mesélte, hogy az egyik olvasója megköszönte az Amikor a mama lelegelte a papa haját regényt, mert azt érezte, hogy nincs egyedül a problémájával. Mennyire fontosak ezek a visszajelzések?

Én ezekben nagyon hiszek, különben mért akarnék publikálni?

Kell bátorság a gyengeségeink megírásához? A reakciók elviseléséhez? A szembenézéshez?

Hogy vállald magad? Nincs más lehetőség számomra, tehát nem bátorságként élem meg. Mikor modellkedtem, rengeteg támadás ért, holott akkor az érdekelt, mit lehet a testtel kezdeni – és nem az volt a cél, hogy magamat mutogassam. 

Most is „kirakta magát” a könyvborítóra. Úgy tűnik, nem nagyon retusál.

Van, hogy retusálok, de a cél nem az, hogy az örökifjú-képet dédelgessem magamban és az olvasóban. A most készülő könyvemben az öregedés, az attól való félelem is fontos: a hősöm nem akar „lemaradni” a fiatalok mögött, rádiós személyiségként megpróbál trendi lenni – például slammerkedik –, miközben fáradt ahhoz a tempóhoz, amit a trendek diktálnak. Nyilván nem lehet kiiktatni az öregedéstől való félelmet, amikor az ember elmúlt x-éves – de lehet kicsit jobban csinálni.

Mesélte, hogy Pozsonyt a véletlen dobta.

Eredetileg Krakkóba szerettem volna menni, két helyet kellett beírni pályázásnál. Családkutatásba is kezdtem, mert a regényemben az öröklődő traumák nagyon fontos szerepet játszanak. Döbbenetes volt rájönni, hogy mennyire keveset tudok a saját családomról. A szálak egyébként nagyrészt Szlovákiába vezetnek: az egyik nagyapám szlovák volt. Úgyhogy, sokkal boldogabb vagyok, hogy idejöttem.

Bár ön nem jutott el most Krakkóba, a könyve szereplője viszont igen.

Igen, odavezet a fiktív családtörténet, amiben zsidó felmenők is vannak. A pozsonyi helyszínek kapcsán az az érdekes, hogy ez a város látványosan őrzi a múlt nyomait, nem csak a régmúltét, a közeliét is, az építészetében, a hangulataiban, a szocializmusét többek közt. Ez a valóságelem is elviszi a történetet, a főhősömet egy újabb irányba. Ez a negyvenkilenc fejezet egyik szála. A főszereplő motivációit térképezi fel ez a negyvenkilenc kis rész, ahogy előjönnek az emlékek, ahogy a szereplőm utazik, más városokba is, nemcsak Pozsonyba. Sok merengés van benne, ezen a szinten, az esszészerű részekben, a szereplőm a jelenbeli szorongásai kapcsán a múltbeli eseményekkel is szembesül. Engem elsősorban a lelki folyamatok izgatnak – de fontos a „díszlet”, a helyszín is.

És mennyire fontos a helyszíneken túl, az idő, a korszak?

Ahogy a Szirénnél sem tudta az olvasó, hogy a nyolcvanas vagy a kilencvenes években játszódik-e, most is mindent megtettem azért, hogy ne lehessen felismerni a kort. Nincs internet, mobiltelefon, ahogy a Kicsi Liliben sem volt. De így vagyok a szereplőim külsejének részletezésével is. Ahogy az előző két részben, itt is a belső, a lelki folyamatokon van a hangsúly, minden egyéb csak díszlet, ami, mint Pozsonynak egy-egy része, lehetne tíz éve is, húsz éve is. Vannak dolgok, amik amúgy is örök érvényűek: az árulások, szemétségek, pálfordulások. A visszajelzésekről még annyit: sok olyan olvasói levelet kapok, amelyekből kiderül, hogy érzelmi alapon közelítik meg a szövegeket, nem válnak le rólam, sajnálnak engem, hogy ezek történtek velem. Ez már a Szirénnél is probléma volt. Egyes szám első személyben írok, nagyon érzelemgazdagon, ez is az oka ennek.

Nem beszélve arról, hogy a könyv alapanyagát képező szövegfolyamot 365 napon át az önről készült, ön által kitett fényképek illusztrálták a Facebookon. 

Mint minden fikciónak, ennek is van valóságmagja. Csak azt reméltem, hogy jobban leválik rólam a szereplőm sztorija.

Dacára annak, hogy a könyvborítón is önt látjuk, felnőttként bár, de egy bántalmazott gyerek, áldozat „szerepében”. Mit tudunk a gyermekkori bántalmazottságélményünkkel kezdeni?

KO: Nagyon sok vitám volt a kiadóval meg a grafikussal. Nem akarták ezt a képet, mondván, hogy nyomasztó. Pedig ez a lényeg: nyomasztóan bennünk maradnak ezek a traumák. Ha nem csinálsz velük valamit, negyvenévesen is a mackódat fogod szorongatni, és félsz még a lencsébe is belenézni.

Mennyire segíthet a bántalmazottságélményünk feldolgozásában az, hogy tudjuk: nálunk sokkal durvábban bántalmazottak is vannak?

Nem szeretem a „traumaversenyt”. Van egy történetem a sünről, nagyon szeretem. Gyerekként borzasztóan vágytam egy sünire, ki is hisztiztem. De útközben balesetet szenvedett az, aki szállította. Ez bennem sokáig azzal párosult, hogyha nagyon vágyom valamire, az valakinek a halálát okozza. Nem egy világraszóló trauma, de nem kéne összehasonlítani a traumákat: te mit sírsz, veled csak ennyi történt? Örülj neki! Én nem sírok, én ábrázolok.

A sorozatok korszakát éljük, nem mintha ne lettek volna eddig is regénytrilógiák. Nem érzi marketing fogásnak, ha beígéri a regénye folytatását?

Én egyszerűen csak mániákus vagyok, nem tudok leszakadni egy témáról. Már a Kicsi Lili írása közben elkezdtem ezt a harmadik részt – aminek még csak munkacíme van. Tudtam, ha akkor nem mondom ki, hogy ez egy trilógia első része, akkor egész életemben ezt fogom írni. Három rész lesz, maximum, ezt mondtam magamnak. Kérdezik, hogy mikor lépek tovább, hogy másik témával foglalkozzak. Ha majd meglesz a trilógiám. Ez nem marketingfogás, magamnak mondtam, hogy ennyi – és ne tovább.

Pozsonyban lesz-e könyvbemutatója az Amikor mama lelegelte a papa haját című könyvnek?

Lesz egy felolvasó est a Visegrad Foundation mind a négy rezidensének részvételével ma este az Umelka klubban. Mindannyiunktól szlovákra fordítottak egy-egy részletet egy-egy művünkből. Az én új regényemből is lesz felolvasás: amit eddig itt írtam, abból választottam ki egy részt. Nagyon izgalmas: négyen négy külön teremben leszünk majd.

Támogassa az ujszo.com-ot

Az elmúlt időszakban arra kértük olvasóinkat, járuljanak hozzá az ujszo.com működéséhez annak érdekében, hogy a jelentős költségekkel járó hiteles, megbízható hírszolgáltatást hosszú távon biztosítani tudjuk.

Köszönjük a pozitív fogadtatást. Jó érzés tudni, milyen sokan tartják fontosnak a független, magyar nyelvű újságírás fennmaradását Dél-Szlovákiában, és milyen sokan szeretik az Új Szót.

A beérkezett támogatások lehetővé tették, hogy új munkatárssal bővítsük az ujszo.com professzionális csapatát, fejlesszük szolgáltatásainkat, növeljük az ügyeletben töltött órák számát. Nagyszerű eredmény ez olyan gazdasági környezetben, ahol a fejlesztések helyett a költségek visszafogása került sok helyen célkeresztbe.

Hálásak vagyunk eddigi támogatásaikért, és kérjük, továbbra is segítsék az ujszo.com fejlesztését. Számítunk Önökre. Önök is számíthatnak ránk.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Zuzana Čaputová
Frissítve

Čaputová a traumák évének nevezte az elmúlt évet

komárom

A komáromi csokoládé, amely a Mount Everestre készül

Eduard Heger
Frissítve

Heger: A munkacsoport eddig 17 konkrét javaslatot készített elő

agro

Kérdőívben mérik fel a gazdák igényeit

plackova

VIDEÓ: Eljárást indítottak Plačková ellen

Emmanuel Macron

Pszichiátriára került a diák, aki tojással dobta meg Emmanuel Macront

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.