Elvis-varázslat az ezredes szemével

kep

Baz Luhrmann életrajzi filmje, az Elvis kifogástalan bizonyossága annak, hogy a humán emóciókat, a valós emberi viszonyokat feldolgozó és azokat társadalmi-szociális háttérben bonyolító klasszikus, elbeszélő mozi sikeresen túlélte a pandémia okozta agóniát. Teljességgel érthető, hogy az újraindulást is jelképező idei, 75. cannes-i fesztivál adott és szolgált vörös szőnyeges, előkelő nyitányt Luhrmann pazar rendezésének.

Eleve azért is érthető, hogy világhódító útja előtt az Elvist Cannes-ban állították startvonalra az alkotók parádés jelenlétét sem nélkülözve, mert Baz Luhrmann amerikás – ilyen-olyan, leginkább amerikai, esetenként ausztrál álmokat és legendákat nagystílűen, a módját megadó pompával és nagyzolással, szemfényvesztően felhevítő – mega-filmjei már kétszer nyitották meg a fesztivált: 2001-ben a Moulin Rouge, 2013-ban pedig A nagy Gatsby. Ám a csinnadrattás körítéstől függetlenítve sem véletlen, hogy az Elvis cannes-i díszbemutatóján a film két főszereplőjét, Austin Butlert és Tom Hankset állva ünnepelte a közönség. Mert – még mielőtt bármit közölnénk a filmről, kiváltképpen a címszerepet megformáló ifjú színészről – a modellként is ismert Butler valamiféle csodafelfedezettnek járó, kivételes Oscart érdemelne az alakításáért tíz évre hátra és tíz évre előre. A többé-kevésbé rendszeres mozibajáró ugyanis – az elnézhető nagyot mondás gesztusával élve – húsz évben egyszer, ha lát nagyvászonról olyan autentikus, énekesi és táncos hozzáadott értékkel megemelt színészi teljesítményt, amilyet ebben a filmben Austin Butler a rock'n'roll királya, Elvis Presley „feltámasztásával” nyújt jelenetről jelenetre a különféle zenei pódiumokra fellépve süvöltő tömegek vagy tévékamerák előtt.

A fanatikus Elvis-fanok persze a legszívesebben kilóra és centire pontosan az igazit látnák, de ilyen valószerűtlenségre vagy csodára még az utánozhatatlan, varázslattal felérő látványvilágokat és zenei produkciókat teremtő mozimágus, Baz Luhrmann se képes. Pedig ő valóban az a fajta, ritka igazi mozis elbeszélő, akinek történeteiből kiragadott epizódokat falvédőkre hímezhettek volna dédanyáink egykoron. Luhrmann nagyívű történeteket bont ki mozgóképes eszközökkel, briliáns képi megjelenítéssel, anélkül, hogy érezhető lenne, valahol volt csapó, ami a standon elindította a felvételt, mozgásba hozta a színészeket és a statisztériát: nála, mint egy jól álcázott varázsütéssel, koherens közlő látvánnyá áll össze 159 perc (ennyi az Elvis játékideje). S ebben az összefüggő, egységes narrációban emberi és történelmi (itt most Amerikában fehérek és feketék harcáról íródott történelmi) igazságokat fejt ki, anélkül, hogy úgy éreznénk, kivonatos mozgóképes történelem pereg előttünk, hogy eminens nebulók módjára megértsük belőle, milyen tévelygő utakon jártak elődeink. Tegyük hozzá rögtön, az Elvis-film történelmi citációival pont jól beletalál a mába. Azzal a fals érveléssel, amivel a filmben a feketék szegregációja mellett kiállók Elvist (szegregációellenesség miatt is) támadták. Fennen hangoztatva, hogy az ifjúság morális és mindennemű fejlődésére ártalmas az általa tolmácsolt új zenei stílus, melynek alapjait a rhythm and blues, a színes bőrűek zenei hagyományai adják.

És ezen a ponton időzünk el jócskán az ötvenes évek Amerikájában, időben és térben innen rugaszkodik el ez az Elvis-sztori. Aztán innen egy kurta időbeli vándorlással még mélyebbre merülünk: Elvis gyermekéveibe, amikor a country és a rhythm and blues hatása formálta, és amikor a feketék templomában – mivelhogy fekete többségű közösségben töltötte gyerekkorát – transzállapotokat élt meg a gospelkórus teljesítményeitől. Baz Luhrmann történetének vezérvonalában Elvis (Austin Butler), ám elsődlegesen, Elvis fölé emelkedve, menedzsere, Tom Parker, az ezredes (Tom Hanks) áll. A film nem Elvis tűpontos életrajzát szövi meg lépésről lépésre, valamennyi lényeges mozzanatra kitérve és az énekes életszakaszainak, minden sikerének kellő időt szentelve (vannak, akik ezt felróják), hanem a gyümölcsöző kapcsolatokat ápoló és nagy befolyással bíró, manipulatív menedzser, Tom Parker szemével láttatja a király életének két évtizedét, mindenekelőtt az énekes és menedzsere egymáshoz fűződő bonyolult kapcsolatát tárja fel. E kapcsolatnak a kidomborítása a 90-es évekből a film reális, jelenidő-síkjából indul, amikor elenyésző villanásra megjelenik az idős, leromlott Parker, hogy belekezdjen a mesélésbe. Mindvégig az ő narrációja által bontakoznak ki a vásznon pergő Elvis-sztori fordulatai, sorra felidézve a mozzanatokat, ahogy annak idején menedzserként az énekest felkarolta és karrierjét egyengette. Visszaemlékezései által, az emlékek megszépítő és sok mindent eltüntető homályából és szűrőjén keresztül kapjuk meg Elvis Presley-t, azt az embert, akit, ahogy Tom Parker állítja a filmben, ő adott a világnak (vannak, akik elmarasztaló ajakbiggyesztéssel fogadják azt is, hogy ő a narrátor). Tom Parker mintegy védőbeszédként mondja el saját Elvis-sztoriját, miközben tisztázni igyekszik magát azok alól a vádak alól, hogy rafinált módon kiszipolyozta a királyt. Erről mindvégig az az igazság létezik, amit az ezredes (el)mond: hogy a cirkuszosok világából érkezett, s az ott szerzett tapasztalattal Elvis karrierjének építésére a varázslat, a mágia hatásmechanizmusait, a szemfényvesztés mögöttesét igyekezett gyümölcsöző eredménnyel érvényesíteni. A verdiktet a látottak alapján mindenki mondja ki maga-maga. Ehhez a vége főcím előtt olvasható szövegben közölt, cáfolatokként értelmezhető tények adnak támaszt.

Baz Luhrmann a Tom Parker által bevetett mágiát, varázserőt, szemfényvesztést, a parkeri Elvis-attrakció megvalósulását igyekszik megfogni. Leginkább azokban a helyzetekben, amikor előtérbe nyomja a színpadra, tévékamerák elé tett zenei produkciókat Elvis jellegzetes csípőmozgásával. Miközben nyílt érdeklődéssel azt pásztázza, miként hat a közönségre, elsősorban a női rajongótáborra. Austin Butlert pedig – akiben hihetetlen azonosulással ölt testet és születik újjá Elvis – ámulattal, teljes elismeréssel lehet csak nézni.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!