Elvesztett szerelem

Máris magyarázom a „legkülönösebbet”. Meleg férfit játszani ma már Hollywoodban sem számít extra teljesítménynek. Hol vannak már azok az évek, amikor még csak halvány jelekkel lehetett utalni arra, hogy a főhős saját neméhez (is) vonzódik! Vagy amikor titkolni kellett, hogy a legnagyobb stúdiók legjelesebb sztárjai csak a vásznon döglesztik a női szíveket, magánemberként azonban ugyanazon a parton keresik boldogságukat, ahol ők maguk állnak. Volt egy olyan időszaka is az amerikai filmgyártásnak, amikor kiváló színészek pusztán azért utasítottak vissza ilyen „rendhagyó” szerepeket, mert attól tartottak, hiteles játékuk láttán nézőikben (rajongóikban) felmerülhet a gyanú, hogy ha ezt a vásznon ilyen meggyőzően csinálja, akkor lehet, hogy az életben is…?

Vége a régi (ne áruljuk el, ne mutassuk meg, nem mondjuk ki!) időknek. A coming outon már Hollywood is rég átesett, és visszamenőleg is mindent bevallott. Errol Flynnről, James Deanről, Marlon Brandóról, sőt már Paul Newmanról is, hogy csak néhány nevet említsünk (a nagyon sok közül!). És jönnek az újabb témabeli filmek. A Túl a barátságon óta minden évben több is.

Most a nagy divatikon, a negyvennyolc éves provokatőr, a Gucci cég hajdan vezető kreátora, Tom Ford bizonyítja: nemcsak komoly affinitása – kifinomult tehetsége is van egy ilyen filmhez. És nemcsak mint divattervezőnek (Brad Pitt mellett Johnny Deppet is ő öltözteti), hanem mint rendezőnek is. Fel is bolydult a szakma rendesen. Hol tanulta vajon Ford a filmes szakmát? Mikor és kitől? Vagy nem is kell ezt tanulni? Annak, aki divatshow-kat rendez szerte a világban, ez sem okozhat nagy fejtörést? Elég, ha érzéke van hozzá? Úgy látszik, igen. Ford ugyanis minden különösebb előtanulmány nélkül vágott bele a rendezésbe, és íme, ez lett a vége.

Az Egy szingli férfi a tavalyi év díjazott alkotása lett a velencei mustrán, Colin Firth az angol kritikusok díját kapta lenyűgöző teljesítményéért, és ha nincs Jeff Bridges a kivénhedt country-énekes szerepében, minden bizonnyal övé az idei Oscar-díj.

Fordnak természetesen kellett egy kiváló forgatókönyv, amelyet David Scearce társaságában ő maga írt Christopher Isherwood nagyszerű regénye nyomán. Régóta birizgálhatta a csőrét e drámai történet. Ilyen-olyan köze biztosan volt (van) hozzá. „Hidegen” máshoz nyúl egy elsőfilmes filmrendező. Legalábbis az esetek többségében. Ford érzékenyen és nagyon is hozzáértően bánik az anyaggal, ismeri színét és fonákját, tudja, hol, mire kell vigyáznia, mi az, amit el kell kerülnie, és ellenkezőleg: kiemelnie. Valósággal eggyé válik, azonosul George Falconerrel, az angol egyetemi tanárral, a történet szenvedő alanyával. Érzi minden rezzenését, lelki baját, s mintha csak a maga vágyait vinné vászonra, olyan pontosan ábrázolja ifjú növendéke iránt érzett hirtelen fellángolását.

George Falconer nyolc hónapja barátja, szerelme, társa, párja tragikus elvesztése (egy szörnyű autóbaleset) után sem képes talpra állni, már a pisztolyát is előkészítette, hogy pontot tegyen saját története végére. Nem vágyik új kapcsolatra, nem gondolja, hogy mint minden mást az életében, ezt a veszteséget is ki tudja heverni. Nincs is kedve a további keresgéléshez, ennyi volt, nem kell több, dönti el végérvényesen.

Egyetlen nap eseményeit rakja egymás mellé a film. George Falconer öngyilkosságra készül. (Néha megmosolyogtatóan.) George Falconer búcsúleveleket ír. (Később tűzbe dobja őket.) George Falconer lezárja a múltat. (Anélkül, hogy kimondaná, utoljára látogatja meg régi barátnőjét.) George Falconer visszautasítja egy vonzó spanyol fiú közeledését. (Nem bizonytalanodik el akkor sem, amikor Carlos már szinte tálcán kínálja fel magát.) Lélekben még mindig olyan erős szálakkal kötődik halott barátjához, hogy még csak egy könnyű kis, „gyógyító” kalandot sem enged meg magának.

George Falconer szívéből akkor pattan ki egy kicsi kis szikra, amikor érzékien érzékeny tanítványa, a szőke Kenny aggódva szeretett tanára (szemmel látható) lelki bánata miatt egyszer csak feltűnik a közelében. Rövid beszélgetésük során kiderül, a fiú már eddig is mindent sejtett, tehát tudja, hogy ez most az ő napja, és a szikrából reggelre láng lehet. A férfi pedig nem ellenkezik. Kimegy vele a tengerhez, és mezítelenül mártóznak meg a sötét ég alatt. Ami ezután történhetne, azt már nem látjuk, mert nem láthatjuk.

Nem először játszik ilyen szerepet Colin Firth (Milos Forman egykori Valmontja). Az Abba-filmben is ő volt az, aki Meryl Streep közelében ezt a színt hozta. Fent, a sziklatetőn álló kápolnában, a hirtelen megfordult esküvői szertartáson ő állt fel büszkén, sugárzó arccal, hogy már neki is van választottja – egy helyes görög fiú személyében. Tom Ford filmjében Colin Firth sokkal összetettebb karaktert kapott. Magányt és belső fájdalmat, az érzelmek zsákutcáját kell megmutatnia anélkül, hogy sírhatna, zokoghatna, kiborulhatna vagy legalább egyszer robbanhatna. A legfinomabb eszközöket használva úgy épít fel egy életet, hogy útja végén még annak is a szívébe markol, aki addig esetleg úgy hitte: neki ehhez a történethez az égvilágon semmi köze. A belső magánynak ugyanis nincs „előjele”. Az nem egyfajta érzelmi privilégium. Azt bárki megélheti, vágyaitól, nemi hovatartozásától függetlenül. Itt, ezen a ponton tehát egy mélységes emberi történet részese a néző, s mivel egy elegánsan szenvedő, mindent magába fojtó férfit lát maga előtt, aki a környezetéből senkit sem terhel szűnni nem akaró lelki kínjaival, egyszer csak azon kapja magát, hogy ha tehetné, segítő kezet nyújtana neki.

Firth mellett a barátnő szerepében Julianne Moore hozza megszokott formáját. Carlost, a testi örömök matadorát az eddig modellként ismert Jon Kortajarena formálja meg remekül, Kennyt pedig Nicholas Hoult, aki már-már a földre szállt angyalt testesíti meg a történetben.

Felkavaró film az Egy szingli férfi. Hosszasan tud fájni.