Kultúra

Élő színekkel, átérzéssel

Szilva József hetvenéves. Még 1981-ben Nemesócsán rendezett tárlata kapcsán írta róla piktortársainak egyike, hogy az alkotás természetes gyötrelme és az örömteli fel- szabadulás érződik gazdagon színezett, beleéléssel készült vásznain.
MTI

2015. november 15. 16:51

A zselízi magyar gimnáziumban érettségizett és pályáját Farnadon rajztanárként kezdő, kitűnő festő- és grafikusművésszel Komáromban, Csokonai utcai műtermében találkoztunk.
 
Hetvenes éveidbe lépve is úgy érzed: szívvel kell festeni?
Biztosan. Sőt, különösen most, hogy lassacskán összemosódnak az évek. Vissza-visszapillantva, néha bizony a tíz év is egynek tűnik.
 
Az elmúlt évtizedek reminiszcenciáit keresve ki-kinyitogatod emlékeid fiókjait?
Ilyenkor tudatosítom, hogy talán a műtermi alkotó munkára kellett volna több időt fordítanom. De tanítani is nagyon szerettem a művészeti alapiskola képzőművészeti tagozatán, végül nincs, talán nem is lehet bennem hiányérzet.
 
Szólj, ha fáj bővebben feleleveníteni életed régebbi emlékeit, akkor ettől máris eltekintek.
Szó sincs róla, hogy fájna, ez éppúgy részem, mint a mindennapi műtermi vagy pedagógiai munkám. Úgyhogy szívesen beszélek a gyerekkoromról, a családomról, mert ha nem beszélnék, életem fontos részét tagadnám meg. Azt az 1945 utáni világot, illetve a szüleim és az ő szüleik korábbi világát, amely mára gyökeresen megváltozott, s benne a szülőfalum, Garamvezekény is. Olyannyira, hogy Garamvezekény, vele együtt Garamdamásd meg Lekér hivatalosan egyszerűen lekerült a térképről, és a három községből lett egy Hronovce. A gyermekkorom apai ágon a Garam, anyai ágon az Ipoly mentéhez köt. Az áttelepítések idején a mi családunk holmiját is bevagonírozták Zselízen, majd el is szállították, viszont mi, szinte semmi nélkül, valahogy itt maradhattunk. Apa a háborúban a Don-kanyart is megjárta, utána meg azt kellett látnia, hogy a visszavonuló német katonák Vezekényen felrobbantották a két haranggal épült református templomot. Ő egyébként fotográfus volt, ezért ugyanabból a látószögből megvan még templomunk eredeti látképe, illetve annak romba dőlt képe is. Családi kincsként pedig először rám maradt egy, a törmelékhegyből kibányászott tenyérnyi bronz harangdarab, de azt most már az egyik lányom őrzi. A múltnak, a gyerekkoromnak mindig meghatározó szerepe volt abban, hogy festői világomban megjelentek a Garam mente motívumai, a dombokba iramló Ipoly mente tagoltsága, ami a sík tájhoz szokott szemnek már jelentős hegyvidéknek tűnt.
 
Édesapád fotói révén, gondolom, képek között nevelkedtél.
Ő tényleg rengeteget fényképezett. Lehetőségeihez mérten dokumentálta a környék életét, a vidék családi eseményeit. Emellett számtalan érzékeny műszaki szerkezet mestere volt, az óráktól akár az írógépek javításáig mindenhez értett. És ő vette észre bennem a képzőművészeti vénát is. Középiskolás voltam, amikor Léván igazi műtermi festőállványt vett nekem, és gyalog, a hátán cipelte az állomásra, hogy hazahozhassa. Máig is ezen az állványon dolgozom. Őszintén szólva, közvetlenül senkitől nem tanultam többet, mint tőle. Különösen mostanában tudatosítom ezt, hogy a régi barátokkal beszélgetve megelevenednek előttem olyan emlékek, amelyek az elszaladt időben valahogy kikoptak belőlem. Pedig azok „kalandok” voltak.
 
Például?
Annak idején Garamvezekény és Kissalló között révész segítette az átkelést, kompon szállították a Garam mindkét partján gazdálkodók kisebb-nagyobb málháit. Viszont a gyalogosok meg a kerékpárok általában ladikokon jutottak a túlpartra, és gyerekekként ebben már mi is segédkezhettünk.
 
Fontosnak tartod a múltat?
Okvetlenül. És távolról sem csak a szülői házból örökölt régi tárgyak, apám irigylésre méltón jó szerszámai, fotólemezei, síkfilmjei miatt. Vagy a zalabai, ipolypásztói, kisölvedi, kissallói remekbe szabott kovácsoltvas kapuk emléke révén. Hanem azért is, mert a földijeim a gondolkodásomban, a mozdulataimban és a munkáimban is jelen vannak.
 
Ifjúkorod tájaihoz mélyen kötődő férfiként miképpen tudtad megszokni a Duna menti lapályt, a Csallóközt, 1980-tól pedig választott lakhelyedként Komáromot?
Talán meglepő, de eleinte a hajógyár környéke, az akkoriban még pezsgő ipari negyed, a kikötői daruk világa volt az, ami lekötött. Élénken kerestem a konstruktív megoldású kompozíciók indítékait. Csak ezután figyeltem fel igazán a belváros sajátos hangulatára. Komáromnak máig vannak olyan pontjai, amelyek ha pusztán jelzésértékűen is, de a nyugat-európai városok benyomását keltik az emberben. Sőt, a Jókai utcai patikánál, a Klapka térről a Szentháromság-szobor felé Y alakban nyíló utcák elágazásában még talán Párizs lehelete is fölfedezhető...
 
Ha alkotóművészként Komárom a te Párizsod, nem sajnálod, hogy a szűken értendő belvároson kívül már nem létezik semmi Révkomárom hajdani, még a hatvanas években is fiákeres világából?
Az új lakótelepek miatt valóban sok hangulatos utcát és fasort ledózeroltak. Sajátos módon azonban valami mégis fennmaradt a város eklektikájából, patinás miliőjéből. Előfordul, hogy kerékpárral naponta többször is megteszem az utat a VII-es lakótelepi lakásom és a Csokonai utcai műterem között, s ilyenkor néha egész utcák mozognak szinte filmszerűen előttem. A Zichy-palota környékén, a Kiscsapó utcában, a Polgár utca–Nádor utca–Jókai utca–Ferencesek utcája vonalán, a katonatemplom felé kerekezve egészen a Gesztenye fasorig kiteljesedik bennem a város. Így él bennem két világ: a Garam meg az Ipoly vidéke, illetve harmincöt éve Komárom és a Duna mente szűkebb-tágabb tájai.
 
Táblaképfestészeted, sokak által becsült portréid indítékai hol keresendők?
A régi mesterek dicséretében, a régi mesterségek tiszteletében. Ezt az irántuk érzett nagyrabecsülést és tiszteletadást hadd érzékeltessem csupán egyetlen páratlan remekmű csodálatával: szinte felfoghatatlan, hogy Michelangelo már 26 évesen miként volt képes megfaragni, ráadásul egy hibás márványtömbből az öt és fél méteres Dávid-szobrot! Vagy akár Albrecht Dürer 15-16 éves fejjel hogyan tudta megrajzolni a napjainkig is a grafikai munkák gyöngyszemének számító önarcképeket! Én az emlékeztető tiszteletadás szándékával láttam munkához, amikor a különböző művészeti ágak nagyjainak portréábrázolásaiba kezdtem. Így készült például nagyméretű vásznam – más nagy egyéniségek portréi mellett – Csontváryról is, a szakadatlanul dolgozó mester csendről, fényességről álmodó alakjáról. A nagy reneszánsz mesterek előtt tisztelegve pedig időnként sokszorosító grafikával is foglalkozom.
 
Az élet múló pillanatait szintén szívesen fested – már ha a múlékony időről egyáltalában feltehető így a kérdés...
Bátran. Mert az is gyakran foglalkoztat, hogy az ember miként viszonyul a múló, de megfoghatatlan időhöz. Számomra ezért a tünékeny idő akarva-akaratlanul összefügg a festészettel, hiszen a formák is az időben rendeződnek. És ha valaki több órán, esetleg több napon át fest, akkor az idő rendezi a színeket, mígnem a műveket is létrehozza. Az idő haladása rendkívül bonyolult dolog. Talán a relativitáselmélet is úgy született, hogy Einsteint komolyan foglalkoztatta az örök dilemma, vajon ha megállítani nem is, de legalább lehetséges-e lassítani a rohanó idő könyörtelen múlását... Van is egy festményem: a mindig kíváncsi tekintetű Einstein, kezében vekkerórával.
 
Milyenek alkotói világod formái és színei?
Tudatos festői pályámat a nyitrai Pedagógiai Kar, majd Budapesten a Képzőművészeti Főiskola befejezésétől számítom. Változatlanul arra törekszem, hogy munkáim – legyenek azok tájképek vagy figurális megoldások – rendre üzenetet hordozzanak. Valószínűleg azért festem meg őket, mert szavakban nem tudom elmondani ugyanazt. Belső kényszerűségként viszont az él bennem, hogy lehetőleg naponta dolgozzak itt a műteremben. Pedagógusként is a rendszeres munka elvét szorgalmazom, ezért önmagammal szemben szintén ugyanezt a princípiumot illik alkalmazni. Manapság pedig, amikor látszólag senkinek semmire sincs ideje, ez a hagyományos alkotói tempóra emlékeztető folyamatosság duplán ajánlatos.
 
Ebben az örökös pörgésben jelentősen profanizálódott, mondhatni, nagyot zuhant a képzőművészet tekintélye, társadalmi rangja és értéke?
Sajnos, ez így igaz. Régen művészi érték és társadalmi megbecsülés tekintetében volt egy konszenzussal kialakult viszonyítási alap, ha úgy tetszik, mérce. Nem zsinórmértékről beszélek, hanem egy bizonyos művészi nívót garantáló mércéről. Napjainkban viszont a művészi szabadságot sokan a szabadossággal tévesztik össze. Bárki bármit művészetnek kiált ki, megjeleníti azt a modern média közösségi oldalain, majd a rákattintások száma alapján máris művésznek tartja magát. Ez erősen rombolja a valós művészet tényleges értékeit.
 
Te az úgynevezett „45-ös hazai művésznemzedék”-nek titulált generáció tagja vagy. Hogyan látod: mit sikerült letennetek a (cseh)szlovákiai – magyar – képzőművészet oltárára?
Mindenképpen szerencsésebb generáció vagyunk, mint a háború előtti utolsó évek nemzedéke. A ’89 előtti rendszer minden vaskalapossága ellenére mi egy tágabbra nyitott világ lehetőségei között végezhettük már tanulmányainkat. Igaz, sok volt még a szocialista művészetről szóló „útmutatás”; de itt-ott utazgathattunk, és a főiskoláról mégsem rúgtak már ki senkit, ha szájára vette Henry Moore szobrászatát, vagy a nyugati világ avantgárd és expresszionista művészetét emlegette. És hát a csehszlovákiai rendszerváltás idején „csak” negyvenöt évesek voltunk, aki akarta, annak ez új lehetőségeket kínált.
 
Akkoriban éppen az első szabad szerveződések egyikeként megalakult a Csehszlovákiai – később Szlovákiai – Magyar Képzőművészek Társulása, és 1990-ben a hazai magyar képzőművészek első közös tárlata is megnyílhatott. Ez a lendület, ez az összetartás azóta elillant, mint a kámfor.
Annak a kiállításnak valóban nagy visszhangja volt. Mint ahogy a társulást megalapozó első összejövetelnek is azokban a lázas hetekben-hónapokban. Sajnos a kezdeti nekibuzdulás idővel alábbhagyott; később pedig a Társulás – különböző rivalizálások és csatározások után – szétszórtan működő kisebb alkotócsoportokra hullott. A mára kialakult helyzet egyik fő indoka nyilván az, hogy a Pozsonytól egészen Királyhelmecig húzódó földrajzi távolság a gyakorlatban alkalmatlan a tagság rendszeres találkozásaira, az alkotói együttgondolkodásra, újabb közös tárlatok szervezésére.
 
Bevallottan szereted az őszt, kedveled ilyenkor a szelet, az esőt...
Valóban. Az ősz színeinek lélektani hatása, majd elgondolkodtató egyszínűségbe simulása nyugalomba tudja ringatni az embert. Még ha alkotóként gyakran lappangó kételyek között is, vajon egy-egy munkát nem lehetett volna-e még precízebben, kifejezőbben elvégezni.
Önnek ajánljuk

Kizárt, hogy a Dron szennyezi a levegőt – állítja a gumifeldolgozó vezetése

Megújul a vágsellyei állomás

Liverpool–Arsenal rangadó a tévében

Gál nem akarja akadályozni a nyomozást, nem nyilatkozik Jankovská ügyében

Pártot alapítanának az elégedetlen gazdák, szeptembertől gyűjtik az aláírásokat

A „megaboldog” Gelle óriásit hajrázott a szülinapján

Legfrissebb galériák
Olvasta már?