Elhunyt Alain Resnais francia filmrendező

A februári 64. berlini filmfesztiválon utolsó filmje, a Szeretni, inni és énekelni című alkotás kapta a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének (FIPRESCI) díját.    A francia újhullám mestere világhírét első nagyjátékfilmjének, az 1959-ben bemutatott Szerelmem, Hirosimának köszönhette. További jelentős filmjei voltak a Tavaly Marienbadban (1960) és A háborúnak vége (1965).    Mintegy húsz nagyjátékfilmjében – amelyhez gyakran olyan nagy írók írták a forgatókönyvet, mint Marguerite Duras, Alain-Robbe-Grillet és Jorge Semprun - egyre a kép és az írás közötti összefüggéseket kutatta, szüntelen megújítva ihletének forrásait. Kedvelt rendezői módszere az idősíkok egymásra játszása, illetve az időutazás. Filmjeinek a középpontjában a múló idő és az emlékezés, az egyéni és a társadalmi felelősség problémái állnak.    A bretagne-i Morbihan megye székhelyén, Vannes-ban született 1922. június 3-án. Apja gyógyszerész volt. A fiatal Resnais előbb az irodalom iránt érdeklődött. Tizenhárom éves korában forgatta a Fantomas című kisfilmet, majd félbehagyott középiskolai tanulmányok után a párizsi Filmművészeti Főiskolára (IDHEC) iratkozott be 1943-ban.    Filmes karrierjét vágóként kezdte, majd a művészfilmek felé fordult. A számos fesztiválon elismert Van Gogh (1946), Guernica (1950), Gauguin (1951) és A szobrok is meghalnak (1953) dokumentumfilmes hírnevét is öregbítették, amely végül a náci haláltáborokról szóló Sötétség és köd (1955) című alkotásával csúcsosodott ki.    Első játékfilmjeinek, a Szerelmem, Hirosima és Tavaly Marienbadban című alkotások átütő elbeszélése és különös költészete egyaránt meglepte a közönséget és a kritikusokat. A Muriel (1962) és a Semprun forgatókönyve alapján készült A háborúnak vége című filmdrámák, az emlékezetről, a háborúról és kötelezettségvállalásról szóló elmélkedések a rendező sajátos tehetségéről tanúskodnak.    Két kisebb film, a Szeretlek, szeretlek (1968) és a Jean-Paul Belmondo címszereplésével készült Stavisky (1974) után az 1976-ban forgatott Gondviselést egyértelműen remekműként fogadták.    Az 1980-as években újabb meglepetésekkel rukkolt elő: filmre vitte Henri Laborit orvos-biológus téziseit (Amerikai nagybácsim), megfilmesítette Henri Bernstein egyik színdarabját (Melodráma), illetve egy képregényszerző kalandos történetét (Hazafelé).    A Smoking/No smoking (1993) a berlini filmfesztivál Ezüst Medve-díját és öt Césart (a francia filmkritikusok díja) kapott. Szívek című alkotása pedig a Velencei Filmfesztivál a legjobb rendezésért járó Ezüst Oroszlán-díját kapta meg 2006-ban. Velencében 1995-ben életművét Arany Oroszlán-díjjal jutalmazták.    Háromévi szünet után 2009-ben kezdett ismét forgatni, a Sabine Azéma és André Dussolier főszereplésével készült Les herbes folles a vágyakozás témáját dolgozza fel. A film a cannes-i fesztiválon a zsűri különdíját kapta.     2012-ben forgatott Vous n'avez encore rien vu/You Ain't Seen Nothin' Yet című filmjét a berlini fesztiválon mutatták be.    Ezen kívül számos más díjat nyert: 1948-ban rövidfilmes Oscar-díjat, 1952-ben Golden Globe-díjat, velencei Arany Oroszlán-díjat 1958-ban majd 1961-ben. A francia filmkritikusok díját hétszer kapta meg (1960, 1962, 1967, 1978, 1981, 1994, 1998). 1998-ban Berlinben Ezüst Medve-díjat, 2004-ben a francia filmkritikusok Arany Csillag-díját, 2006-ban Velencében a legjobb rendezés díját, majd 2009-ben Cannes-ban életműdíjat kapott. 2014-ben a Szeretni, inni és énekelni című filmje megkapta az Alfred Bauer-, illetve a FIPRESCI díját is.