Életműdíjat kapott Amerikában

Előtte a magyar filmkritikusok ítélték oda neki a legjobb női epizódalakítás díját, majd a Magyar Filmdíjat is megkapta a Reisz Gáborral forgatott Rossz versekért, amelyben a főhős, egy kedves balek nagynénjét játssza, akinek mindenre van egy Arany János-idézete. A németországi Bochumban, a Proton Színház eddigi legnagyobb projektjében, Ligeti György profán gyászmiséje, a Requiem nyomán született Evolúcióban egy Auschwitzban született nő szerepében nyújtott rendkívüli alakítást. Mundruczó Kornél grandiózus alkotásának szövegét Wéber Kata írta. Az előadást a fesztivál fénypontjaként jegyzik a német színházi szakírók, az életbe belefásult anyát megformáló Monori Lilit csodálatos színésznőként emlegeti a Badische Zeitung kritikusa.

A Mészáros Márta filmjeivel, elsősorban a Kilenc hónappal, az Ők kettennel és az Örökséggel világszerte ismert és elismert színésznő első számú színházi rendezőjével, Mundruczó Kornéllal is forgatott már három filmet: a Deltát, a Szelíd teremtést és a Fehér istent.

Amióta pár évvel ezelőtt szívinfarktussal került kórházba, rendszeresen jár orvosi kontrollra. Hadd kérdezzem ezért elsőként az egészségi állapotáról. Hogy érzi magát?

Épp most voltam ellenőrzésen. Nem gyógyulok meg soha, ez nyilvánvaló. De tartom a szintet. A doki azt mondta: minden változatlan. Negyedévente kellene menni kontrollra, de kiharcoltam, hogy félévenként járhassak. Úgyhogy azt mondtam a dokinak: viszlát, júniusban találkozunk!

Már az édesanyja is sokat kínlódott a szíve miatt.

A nagymamám is.

Örökletes?

Nem tudom. Emlékszem, elsőbe mentem volna, még az általános iskolában… apámat behívták katonának, a Rákosi-időben, amikor nem számított, hogy ott a család, az anyukám meg ment hat hónapra szívszanatóriumba. Ott maradtunk ketten, én és a húgom. A szomszédok a folyosón valahogy elláttak bennünket a kis prolinegyedben, és időnként feljárt hozzánk a nagymamám vidékről. Az állatok miatt nem tudott végleg felköltözni, így csak jött és ment. Levitte a szennyest, és hozott ennivalót. A szomszéd nénivel ötvenhatban majdnem kivándoroltunk Izraelbe. Lent állt a ház előtt a teherautó, berregtetett a sofőr, üzent fel, hogy mi lesz már? Sapkában, sálban, felöltözve álltunk a konyhában, s akkor a nagymamám ledobta magát a földre, hogy nem, nem mentek innen sehova! Apu rettegett. Félt az oroszoktól, hogy ha elkapják, elviszik a Gulagra vagy valami hasonló helyre. Anyuka azt mondta, ha lehet, ő majd Svájcban kiszáll. De a nagymama meghiúsította a tervet. Nem tudtunk átlépkedni rajta. Aztán lekerültünk a pincébe. Apu benne volt a szénben, teljesen be volt takarva, ágyazva, úgy kellett neki bekotorni, hogy mi vagyunk, nem a ruszkik. Olyankor kidugta a száját, és kapott enni. Kilenc-tíz évesen én nagyon boldog voltam. Ott futkároztam a fiúkkal, és nem tudtam eldönteni, kibe vagyok szerelmes. Beléd, beléd, nem, tebeléd, mutogattam rájuk.

Később szanatóriumba került. Lehet, hogy a szívbetegséget is az akkori kanyarószövődmény okozta?

Járvány volt. Nem kaptunk védőoltást. A kanyarót sokan megkapták. Ronda betegség. Annyi ideig voltam kórházban, hogy évet kellett ismételnem. Jött anyukám a lelettel, hozta a kispárnát, és én már bőgtem, mert tudtam, hogy megint a kórház. Azért vette a kispárnát, hogy boldogabb legyek. Egyszer hozott tortát is. Hasra fordultam, és úgy dobtam el, hogy csúszott végig a kórtermen. Annyira szégyelltem magam! A mellettem fekvő kislány, aki még betegebb volt, felkászálódott, és felszedte a tortát a földről. Kivetett embernek éreztem magam, minek jönnek hozzám látogatóba? Aztán szanatóriumba kerültem, ahol iskolába jártam. Nulla volt, amit ott tanultunk, de hegyet másztunk, az volt a tréning. Javult az állapotom. Később kontrollra jártam, és az EKG mindig kimutatta, hogy nincs rendben a szívem. Főiskolára sem mehettem volna. Akkor még kötelező orvosi vizsgálat volt a felvételinél. A doktornő rögtön látta a bajt. „Mit csinál maga a szívével?” – kérdezte. Biztos izgulok, mondtam. „Csakhogy ilyen szívvel nem javaslom a főiskolát.” Akkor javítsa ki az EKG-eredményt, kértem. „Olyat nem csinálhatok!” – felelte. Rendben. Ahogy elváltunk, széttéptem a papírt. A főiskolán azt mondtam, hogy elvesztettem, csináltatok másikat. De az már senkinek sem volt fontos. A reggeli mozgásórákat meg szépen elblicceltem.

Évek múlva, már diplomás színésznőként, sosem érezte magát kivetettnek?

Soha. Mindig én döntöttem, én választottam, én léptem. Soha senki nem sértődött meg. Még a nagy Gaumont-vezér sem, Párizsban. „Miért akar itt hagyni bennünket – kérdezte, – nem jó itt magának?” Én nem akarok mosolygós kis francia színésznő lenni, mondtam. Ő meg nevetett. Azt hitte, viccelek. Akkor döbbent rá, hogy komolyan gondoltam, amikor összepakoltam, és hazajöttem. Hatéves volt a kisfiam, nem hagyhattam el egy francia filmszerepért. Egyszer Németországban is kint maradhattam volna. Ott német színésznőt akartak csinálni belőlem. Rögtön a főiskola elvégzése után. De akkor sem bírtam megtenni. Az akkori férjemnek kellett kivinnem valamit. Kiszöktették őt az országból, ott élt Münchenben. Átadtam neki, amit kellett, és felhívtam Ferrari Violettát, a híres magyar színésznőt, aki szintén Münchenben élt. Mondta, hogy hat hónapra Bécsbe megy Irma, te édes!-t játszani, addig vigyázzak a kisebbik fiára, s közben eldöntöm, hogyan tovább. De egy másik küldeményt is át kellett adnom. Nagy háza volt az illetőnek, majdnem a kertben vonultak a hegyek. Esett az eső, ott álltam a kapuban, szétázva egy nyári ruhában. Azt mondta, várjam meg, míg eláll az eső, addig elbeszélgetünk. Egyszer csak tett egy ajánlatot.

Hogy maradjon nála?

Azt mondta: „Amíg nem talál magának egy megfelelő német fiút, addig jó leszek én is!” Ne hülyéskedjen velem, mondtam. Nem a KGB-től jöttem, de lelövöm magát. De hogy ő Monoron született. Na és? Bírom én ezt a hülye szentimentalizmust, amikor az emigránsok elkezdenek zokogni! Ez a halálom. De hogy neki saját színháza van, ott beállok a karba, ad annyi pénzt, hogy a Goethe Intézetben németül tanulhatok, nála lakom, míg jön a megfelelő német fiú (vagy nem!), és majd német színésznő leszek. Kirohantam cipő nélkül az esőbe, és otthagytam őt. Violettát meg másnap felhívtam, hogy ne várjon, hazautazom, és magyar színésznő leszek.

Az Evolúcióban nyújtott alakításával magyar színésznőként nyűgözte le a németeket.

Nagyon nagy sikerünk volt. Auschwitzban nagyon sok csecsemő volt befalazva. Amerikai katonák találták meg őket. Már aki életben maradt. Éva, akit játszom, Wéber Kata édesanyja. Maga a téma iszonyat. Úgy éreztem, nem is vagyok képes eljátszani. Nem sírtam, nem zokogtam, csak nagyon erősen szorította a szívem. Éva már demens egy kicsit, nem tud elszakadni a múlttól. Nem idilli a kapcsolata a lányával, akit Láng Annamari játszik kiválóan. A holokauszt traumája az ő életén is nyomot hagy. Évát a lengyel takarítók találták meg elrejtve a haláltáborban, megroppant az emlékek súlya alatt. Álom és valóság határán él. Mondom, óriási sikerünk volt. A karmester, aki a kétszázharminc fős zenekart dirigálta, felém fordulva félig meghajolt a premieren, és odaszólt, hogy bravó.

Tízéves a Proton Színház, tíz éve társulati tag. Nagyon kevés állami támogatást kap a társulat, Kornél mégsem adja fel. Külföldről rangos meghívásokat kapnak, az elismerés sehol nem marad el. Bírja a sok utazást?

A hosszú repülést már nem viselem el, Los Angelesbe sem mentem ki átvenni az életműdíjat. Elküldték. Újra kellett rajta vésni a nevemet, mert y-nal írták. Azt gondolták, ha kitüntettek, jár az y is. De én Monori vagyok, nem Monory. Apám cipész volt, feljavított sok ócska cipőt. Ott lógtak a nyakamban a Teleki téren, és árultam őket.

Eredetileg gépírónőnek tanult, majd az egyik leghitelesebb, legigazabb, legőszintébb magyar színésznő lett, elképesztő koncentrációval. Az érzelmeivel soha nem lő túl a célon, a jelenléte, a kisugárzása mégis mindig több, mint az írott szöveg.

Szeretek Kornéllal dolgozni. Nála munka közben, szituáció közben, mozgás közben születnek meg a mondatok. Az Evolúció szövegétől teljesen kész vagyok. Paff. Ledermeszt. Néha megszólalni is nehéz. Közben milliméteres pontossággal vagyunk beállítva. Két színésznő, két operatőr. Ott az óriási kivetítő, tudjuk, mikor merre kell fordulnunk. Én a kamerával mindig úgy vagyok, mintha elolvadnék. Mintha félálomban lennék. Megnyugtat. A Rossz versek óta nem forgattam. De van más is, ami megnyugtat. Rajzolgatok. Most is, ahogy beszélgetünk, telefirkáltam egy papírt. Automatizmus. Jólesik. A film meg amúgy is a rendezőé. Bár a Kilenc hónapban én szültem, nem ő.

A szerző a Vasárnap munkatársa