Élethalálharc és keresett kaland

A küzdésnek Vámbérynál két, egymástól jól elkülöníthető válfaja van. A jobbik az önként vállalt küzdelem, amit egy kalandor-utazó kimondottan keres. A másik küzdés viszont már-már élethalálharc, és a nyomorból fakad. Ez utóbbi nem is csak a testnek fáj, de a léleknek is. Ezért sajog jobban a pad alatt töltött egyetlen pozsonyi éjszaka emléke a sivatagban étlen-szomjan töltött hetek emlékénél.

A könyv címéhez való következetes ragaszkodás és a vallomásos jelleg édes-keserű stílusa helyezi ezt a könyvet azon művek sorába – például Mikes Kelemen memorája mellé –, amelyek irodalmunk sajátos és nem sokak által művelt zsánerét képviselik. Mikessel ellentétben persze Vámbéry mellőzi nagy elődjének borúlátását. Ellenkezőleg, ő boldog és büszke íróként tekint magára: „Ha most, az élet szép nyarának elmúltával, visszapillantok életem munkás korszakára, előre kell bocsátanom azt a vallomást, hogy irodalmi tevékenységem minőségében és szellemi irányában is tökéletesen megfelel tanulmányaimnak.”

A szerző lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy írott munkásságát elsősorban nem tudományos munkának tekinti, hanem szépirodalomnak. Való igaz, Vámbérynek ez a könyve sok helyen tényleg mese. A Lilium Aurum Kiadó által gondozott sorozat immár harmadik kötete után nem is lehet kétségünk afelől, hogy orientalistánk munkásságának nagyközönség által is olvasható része sok ponton merő fikció. Nincs köze a valósághoz. És ez Vámbéry irodalmi stílusának második fő értelmezési pontja. Elbeszélése lineárisan hömpölyög előre, fűszerezve egy-egy anekdotával (például beszélgetés Viktória királynővel), dúsítva számos féltudományos megfigyeléssel és politikai reflexióval. Vámbéry nagy formátumú, finom humorú mesélő: Jókai kortársa és ismerőse, s kicsit mintha tanítványa is lenne. Jókaitól tanult jámbor humora („Egy amerikai orvos arra kér, küldeném el neki nyelvem fotográfiáját, hogy vonalaiból következtetést vonhasson le nyelvbéli tehetségeimről.”) akkor a legélvezetesebb, amikor Mikszáth publicisztikai élesnyelvűségével vegyül: „Elmondottam Lord Palmerstonnak, hogy midőn a turkománok támadásától félve nekivágtunk a Kalata sivatagnak, társaim, attól tartva, hogy szamaraink elárulnak bennünket ordításukkal, zsírral bekent hegyes cöveket vertek a fülesek hátulsó felébe, mitől aztán alaposan el is ment a kedvük az ordítástól. Lord Palmerston a mellette ülő államtitkárhoz fordulva megjegyezte: Ugyebár, Layard, az ilyen zsírral bekent cövek sokszor tenne jó szolgálatot a parlamentben is?”

Arról a másik fajta munkáról, amit Vámbéry az angol külügyminisztérium tanácsadójának roppant befolyásos pozíciójában fejtett ki, nos, arról nem szól ez az önéletrajz. Pedig nagyfokú és morbid aktualitást ad a könyvnek, hogy Vámbéry járt a Közép-Keletnek abban a régiójában, Északnyugat-Afganisztánban, Heratban, Kandahárban is, ahol mostanság háború dúl. A nemzetközi politikai élet apró-cseprő machinációi föl-fölbukkannak ugyan, de ne higgyünk el egy az egyben mindent, hiszen Vámbéry korántsem mondhatott el mindent saját poilitikai szerepéről. Számomra rejtély, miért nem szól a cionista szervezkedésben játszott szerepéről – amit elvben nem, de gyakorlatban támogatott – egyetlen szót sem, noha a Vámbéry-kutatók (például Dobrovits Mihály) ismerik ebbéli munkásságának tényét. Helyenként egészen mulatságos helyzetbe keveri magát Vámbéry, amikor azt bizonygatja, nem pénzért végezte külpolitikai tanácsadói tevékenységét. Általában is kétséges, megtudhatjuk-e valaha, pontosan miről és mi módon tájékoztatta angol nagyhatalmi feletteseit. Ámbár, ha van türelmünk kivárni a jelenleg is folyó londoni kutatások eredményeit, lehet, egyszer fény derül erre is.

A Küzdelmeim először 1904-ben Angliában jelent meg angolul The Story of My Struggles címmel (Unwin’s Library), majd egy évvel később Budapesten magyarul. Nagy öröm, hogy a könyv újjászületett. Biztos, hogy sem a couleur locale, sem a XIX. századi nagypolitika iránt érdeklődők nem fognak csalódni.

(Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. Lilium Aurum, Dunaszerdahely 2001.)