Éjfélkor Párizsban

KASZÁS DÁVID

Szex és New York. Két szóban képtelenség összefoglalni a testi és lelki zavarokat kiélvező bohóc életművét, ezek nélkül viszont kizárt. A Nagy Almát maga mögött hagyva most az öreg kontinensen kukacoskodik, s eddig akármelyik magvát hintette el a dicsőített előd (Bergman) termőtalaján, az csak félig-meddig szökkent szárba. Ha egyáltalán. Csupán bírálói keltek ki. Magukból. Meggyőződéseiknek teret szentel a Szajna partján: „Egy csodaszép amerikai filmet láttunk. – Igen. – Ki szerepelt benne? – Azt nem tudom, elfelejtettem a nevét. Csodaszép, de feledhető, mintha ezt a filmet már én is láttam volna. – Talán én is írtam. – Hát, elég együgyű és gyerekes volt, a szellemesség szikrája nélkül, de azért mi jókat nevettünk rajta.”

„Nagyon szörnyen hangzik? – Nem számít, ha a történet igaz, a szöveg letisztult és őszinte, és mindezt bátorság és báj hatja át” – löki az utazónak az elveszett nemzedék kalandos életű, Nobel-díjas tagja, akiért a harang szólt, s akinek váratlan kurjantása („Ki akar verekedni?!”) vihorászásra fakasztott. Javaslatainak befogadója és tisztelője a ’20-as évek egyik szellemi csomópontjának lángelméivel parolázhat. Cole Porter zongorajátéka fészkeli magát hallójárataiba, Gertrud Stein tanácsai emelik ki bérírói státusából, melyről William Faulkner is nyilatkozhatott volna, F. S. K. Fitzgerald és Zelda társaságát élvezi, a Chupa Chups logóját tervező nagy maszturbátort ihleti meg, s az andalúziai Picasso módszerét követi élesben, aki Hemingway szerint „mázoló, s ugyan zseni, de azért nem egy Miró”. S hol vagyon még a gléda vége?! Ámde ők az éjszaka tartozékai, napközben napjainkban járunk, a 728-as előszobában, melynek küszöbéről Gil (Owen Wilson) elvágyódik. Az Aranykorba (L’âge d’or), előre a múltba. Kedvese nem érti, evilági elkötelezettségei egyre távolabbra sodorják férjjelöltjétől, aki „vulkáni éhségű lyukak” ölén leli boldogságát, miközben a létezés ürességének ellenszere után kajtat.

„Miért nem meséled el, milyen a főhősöd? ...Nem kell elmondanod az egészet, csak írd le a karaktert!” „Mindig elfelejtem, csak egy turista. – És ez még enyhe kifejezés.” Szakértők szerint a rendező alteregója. Ám legyen, bár sokkal fontosabb, hogy jelenléte (korábbi elfoglaltságának tükrében) nem zavar különösebben. Sőt. „Érdekes, olyan elveszett módon.” Saját fantáziájának rabja, aki néha azon tűnődik, „hogyan is alkothatna valaki olyan könyvet, festményt, zeneművet vagy szobrot, mely versenyre kelhetne ezzel a nagyvárossal”. Lehetetlen, hisz ha körülnézünk, „minden utca, minden sugárút önmagában egy különleges műalkotás. És ebben a zord, agresszív és értelmetlen világegyetemben Párizs hordozza a fényt”. S mindezt „a kávézgató, iszogató, éneklő emberek” táplálják. Például a premiere dame (Carla Bruni).

Woody Allen európai körútjának csúcspontja lehetne e megálló, mely a viharos húszas évek felől „súrolja a sci-fi határát”. Az Amerikai Filmintézet szerint az év tíz legjobbja között a helye. Dzsesszkorszakát autentikus hangszerek pendítik meg. Szürreális, álomszerű utazása egy szenvedélyes párral a középpontban, véget ért, a felvevőeszköz Csizmaországban kattog tovább. „Ideje lenne levelet írnom a Turisztikai Hivatalnak.” Bonjour!