Együtt voltak tuszik és hutuk

JUHÁSZ KATALIN

A könyvpiac válsága nem látszik az oroszlános szükőkút mellől, amelyből most először láttam gyerekeket inni. Gondoltam, ha a szülők nem szólnak rájuk, én is bátran rácuppanhatok az oroszlán szájára, mert akkor ez ivóvíz, ami ugyanolyan fontos harminckét fokban, mint a könyvek.

Az idei, 82. Ünnepi Könyvhétre 385 könyv jelent meg magyar szerzőktől, és 240 kiadó volt jelen a Vörösmarty téren. A napernyő alatt dedikáló írókat költőket nem számoltam meg, az viszont feltűnt, hogy évről-évre több tévés celeb keveredik közéjük valami félreértés folytán. Ők is büszkén prezentálják könyveiket, az „igazi” írók pedig megvetéssel teli irígységgel figyelik a hivatlan kollégák asztala előtt kígyózó sorokat. De persze azért ők is jól érzik magukat, az idősebbek szépen kiöltözve, zakóban aszalódnak, a fiatal szerzők lazábban, rövidnadrágban. Az irodalmár ember lépten-nyomon ismerősbe botlik, sokan évente csak egyszer, csak itt találkoznak, fontos tehát ez a hely. A profibb olvasók vizslatják a kínálatot, méregetik a szerzőket, összehasonlítják őket a könyvek hátoldalán díszelgő portrékkal.

Tóth Krisztina megnyitóbeszédében a következőket mondta: „Aki még soha nem kapott napszúrást a könyvsátor előtt, nem is igazi író. Aki még soha nem nézett fel kétségbeesve a dedikáltató ismerősre, mert abban a pillanatban hirtelen nem tudta a nevét, az nem is igazi író. Akinek ilyenkor, könyvhét táján nem kell átrendeznie az egész könyvespolcát, az nem is igazi olvasó.” Szintén ő jegyezte meg, hogy itt most együtt vannak tuszik és hutuk, labancok és kurucok, síiták és szunniták; jó lenne, ha nem látnánk a törzsi zászlókat. Akár a saját, folyton gazdagodó könyvespolcunkról is példát vehetnénk, ahol jól megfér egymás mellett Nagy László és Petri György. Azokról is megemlékezett, akik már nem lehetnek közöttünk: Lázár Ervinről, Békés Pálról, és a napokban elhunyt Czigány Zoltánról. És ennek kapcsán szólított fel mindenkit arra, hogy akár sorok állnak, akár egyedül ücsörög az író a téren, lépjünk oda hozzá, mondjuk meg, ha tetszett a könyve, nehogy később bánjuk meg, hogy elszalasztottuk az alkalmat.

Az író ugyanis furcsa kettősségben élő faj. Írás közben magányos remete, a könyv megjelenése után viszont visszavedlik társas lénnyé, és éhes szemekkel várja az olvasót, kiváncsi minden véleményre.

Ide kívánkozik, mert szociálpszichológiai értelemben az előző gondolathoz kapcsolódik a Könyvhét egyik legötletesebb kísérőrendezvénye, az Irodalmi Peepshow. Egy labirintus-szerű objektum két fülkéjében váltották egymást fél órás turnusokban a bátrabb szerzők. Felolvastak, ettek, ittak, pofákat vágtak, sőt biciklit hajtottak, vagy éppen kiabáltak, hogy engedjék őket szabadon. „A leskelődés olyan gyönyör, amely minden bizonnyal az emberiség kezdete óta kísért bennünket, saját korunk pedig egyre kevésbé igyekszik ellenállni ennek a kísértésnek. A kihallgatott, meglesett pillanatok hitelesnek tűnnek, abba az illúzióba ringatnak, hogy amit látunk, mentes a manipulációtól, torzítatlan, egyszóval: maga a valóság.”- magyarázta Nemes Z. Márió költő és ötletgazda a dolog lényegét.

Az irodalmat, illetve magát az olvasást persze másképp is lehet népszerűsíteni, a pillanatnyilag még bejegyzés alatt álló Supka Géza Alapítvány például szeptemberre kampányt szervez a könyvesboltokban: aki a hónap folyamán magyar nyelvű kiadványt vesz, kap ajándékba egy Márai-válogatáskötetet.

Az olvasni szeretők számának drasztikus csökkenése azonban ott a Vörösmarty téren nem volt tapasztalható. Ismét nagy sikert aratott a szombati Könyvek Éjszakája is, amelynek lényege címében foglaltatik. Sőt, az egyik friss kötetet olyannyira sikerült megünnepelnie a szerzőnek és olvasóinak, hogy hajnali háromkor végül barátságos, ám szigorú rendőrök oszlatták fel a zenés-táncos író-olvasó találkozót...