Egyszerűen bonyolult bájosságok

Tuti, hogy tökéletesre izzítja a légkört, akár penge drámai élt, akár vígjátéki oldottságot feltételez a helyzet. Meryl Streep tuti színésznő.

Nem véletlen, hogy annyiszor jelölték Arany Glóbusz- és Oscar-díjra (s nem véletlen, hogy annyiszor meg is kapta), és hogy talán már nem is lesz olyan szereplése, amelyért nem jelölik majd a legrangosabb filmdíjakra. Hogy a jövőben bármikor megkapja, vagy nem, az már mindegy, Hollywoodban ő a színésznő. Ő az, aki filmet képes csinálni maga körül. Önmagában abszolút főszerep. Írhatnak, forgathatnak köré bármit. Mint ez esetben, az Egyszerűen bonyolultban is. Maga Meryl Streep is olyan egyszerűen bonyolult, hogy ítész és lélekanalitikus legyen a talpán, aki a heppjeiből kideríti, mi a lélek és mi a mesterség, mit él át, és mit játszik meg, hol van a figura és hol a színésznő.

Ezzel együtt alakításai tutira bejönnek, ami annak az alkati tényezőnek is köszönhető, hogy nem fogynak belőle az energiák. Ezért olyan, már nem ifiasszonyként is el lehet adni (egyszer, kétszer, többször), akinek még az öregkori szerelem is jól áll, akinek vállai és mezítelen lába (térdtől lefelé) nem kiábrándító a vásznon erotikus jelenetekben. Aki friss hatvanasként is parázs varázs. Egyszóval kortalanul izzik, és izzít maga körül. Nem véletlen, hogy lekörözi a nála kb. tíz évvel fiatalabb Alec Baldwint. Mivelhogy az álomgyár ebben a produkcióban Streepet és Baldwint összehozta egy őszirózsás románc erejéig.

Ebből a párosításból két dolog olvasható ki: 1. nem kell irigykedni a szexszimbólumokra; idővel ők is tudnak pocakot ereszteni, felszedni néhány kilót, s többszörösen túlhízni egykori önmagukat, ráadásul úgy beszőrösödni, hogy kétséget nem hagynak az evolúció darwini elméletét illetően. 2., hogy ilyen paraméterekkel is lehet még valaki jó színész, aki vállalja, hogy mezítelenül, teljes totálba is megmutatja a hátsóját a kamerának (illúziót nem akarok rombolni, nem Streepről van szó). Ez a film egyik pozitív olvasata, vagyis hogy manapság is lehet még olyan történeteket írni, amelyek nem futószalagon felfedezett trendi tinik és kamaszok olykor csak felszínes problémáiról szólnak.

Negatív olvasata viszont ennek a pozitívumnak, hogy túl elszállt és túl távoli, álomszépen amerikai ez a koros felnőttek időskori fellángolását és szexuális életének reneszánszát tálaló sztori – na jó, egy kis kiábrándító spermavizsgálat belerondít a reneszánsz eszményébe. Menő gazdag alakok élik a vásznon tálalt sztorit, akiknek mindenük megvan, álomlakás álomkerttel, álomautóval (minden családtagra jut legalább egy), álomkajákat esznek napjában többször, a szex elmaradása miatt a vagina benövéséről kicifrázott sznob pletykálkodással, s egyben márkás alkoholos italok szopogatásával töltik az idejüket, munkahelyi elfoglaltságuk az önmegvalósításhoz szükséges szórakozás számukra, messze elkerüli őket a vállság, a terrorizmus veszélye és egyebek.

Természetesen a Baldwin által életre keltett Jake és Jane (Meryl Streep) szerelmi kalandjairól és kifullasztó ágybéli tusáikról szól a megkésett love story, amelybe harmadikként bekavar Adam is (Steve Martin). Jake és Jane egykor házasok voltak, csak elváltak, hogy most tíz év után, a film történetének idejében újra összejöhessenek, olykor vicces helyzeteket szülő szerelmi kalandokban, amit az utódok, két lány- és egy fiúgyermek értetlenül szemlélnek. Mint sokszor a néző is, mivel nem tudja, komolyan veheti-e azt, amit lát, vagy annak a paródiáját akarják-e megetetni vele, amit lát.

Végül is, ez se, az se, így se, úgy se baj, mivelhogy szórakoztatásunkra Meryl Streep eljátszhatott még egy Mamma Miát, énekszámok és zene nélkül. S a zenés produkcióval együtt ezt a mozit is elő lehet majd venni áhítatos ünnepekkor, mivelhogy vitathatatlan: a film telítve van bájos érzelmekkel.