Egyre vészterhesebb próféciák a varázslók mindennapjaiból

A főszereplők ugyancsak nagyot nőttek az elmúlt időszakbanSzóval, elsősorban azt szeretném tudni, vajon mit látnak a moziban azok, akik nem a könyv(ek) után, hanem előtt (urambocsá’: helyett) nézik meg jelen esetben a Harry Potter és az azkabani fogoly című filmet.

Igaz, J. K. Rowlingról szólva számtalanszor elmondták, hogy személyében a Gutenberg-galaxis megmentőjét tisztelhetjük, művei gyerekek és gyermeklelkű felnőttek tömegeit szoktatták rá az olvasásra, de azért biztosan akadnak szép számmal olyanok is, akik inkább a bő két óra popcornnal-kólával fűszerezett dolbyélményre szavaznak, mint a hosszadalmas betűfalásra.

Mit látnak ők? Végigizgulják a filmet? Megdöbbennek Makesz átváltozásakor? Felsikoltanak, amikor megjelennek a dementorok? Magukban csendesen fohászkodnak, hogy Harry Potter túlélje a harmadik rész megpróbáltatásait? Olyan jó lenne tudni, átérezni...

Én például az olvasók – remélem – népes táborába tartozom, s ettől a ténytől nehezen tudok elvonatkoztatni. Ezért aztán hajlamos vagyok azt hinni, a Potter-saga harmadik darabjának megfilmesítésekor ugyanaz a kérdés izgatta a Rowling által papírra álmodott mese-, avagy történetfolyam rajongóit, mint minden hasonló adaptáció esetében: a mozgókép vizuális illusztráció lesz-e, vagy némiképpen izgalmasabb vállalkozás.

Noha ez nyilvánvalóan nincs így. Mert hát, valljuk be, sokak számára a lényeg a lényeg: újra itt van Harry Potter, hogy felfújja Marge nénit, otthagyja Dursleyék házát, és visszatérjen Roxfortba, ahol a harmadik tanévben nem közvetlenül a Sötét Nagyúrral, hanem annak leghűségesebb szolgájával kell megbirkóznia.

A filmet nézve az első benyomásunk a főszereplőkhöz kapcsolódik. Ugyancsak nagyot nőttek az elmúlt időszakban. A Ront megformáló Rupert Grint, vagy a Hermionénak testet kölcsönző Emma Watson még csak-csak megőriztek valamit eredeti formájukból, maximum jó pár centivel magasabban feszítenek a vásznon, de a Harryt alakító Daniel Radcliff meglehetősen váratlanul, mondhatnám, meghökkentő módon vált kisfiúból nyurga kamasszá. Egyetlen vigaszunk, hogy a gonoszokat hasonlóképpen rágja az idő vasfoga. Hol van már a bájos szöszi kis náci Draco Malfoy? Tom Feltonra alig lehet ráismerni. (Persze, azért az igazságérzetünk azt is elmondatja velünk, hogy felnőtt olvasóként-nézőként annak idején hasonlóképpen meglepődtünk, amikor először szembesültünk képileg a Potteriász világával – ja, ezek ilyen gyerekek? Talán a hetedik részre, ha J. K. Rowling bírja idegekkel és fantáziával, és még mindig reményteljes vállalkozás lesz a megfilmesítés, végre szinkronba kerülünk.)

És persze, a hagyományokhoz híven, itt vannak az új felnőtt szereplők is: Gary Oldman (Sirius Black) nagyon ádáz arcot vág, Emma Thompson kellemeset villant Sybil Trelawney, a jóslástan professzora bőrébe bújva, David Thewlis inkább dandys, mint szánalmasan kopott Lupin, Michael Gambon pedig, hála a sminkeseknek, parókásoknak, maszkmestereknek és minden további érintettnek, szinte észrevehetetlenül váltotta fel az eltávozott Richard Harrist a Dumbledore professzort megillető főhelyen.

A csodálatos lényekkel, fenevadakkal és egyebekkel azonban továbbra sincs igazán szerencséje a produkciónak. A hippogriff vagy a vérfarkas kicsit olyan benyomást kelt, mintha mondjuk a Shrekből kölcsönözték volna, csak éppen ahhoz sem nem elég ötletesek, sem nem elég szellemesek, sem nem elég eredetiek. Kicsit jobban sikerültek a dementorok, bár nehezen tudunk megszabadulni az érzéstől, hogy kis költségvetésű horrorfilmekben láttunk legutóbb hasonlókat. Persze, egyrészt, ki látott már nagy költségvetésű horrort, másrészt pedig a célnak végül is hatásosan megfelelnek.

Igazuk volt azoknak, akik az előző két részt rendezőként jegyző Chris Columbus távozásában, illetve produceri átigazolásában pozitív fejleményt láttak. Alfonso Cuarón, a fiatal mexikói rendező élt a harmadik rész nyújtotta lehetőséggel: a Bölcsek köve és a Tűz serlege után itt, ezen a ponton kezd egyre sötétebbé válni a Roxfort világa, egyre vészterhesebb próféciák árnyékolják be a varázslók mindennapjait. Ennek megfelelően sötétre, felhősre, zordra hangolt a film alapvető képi világa és atmoszférája, ami mindenképpen jelentős lépésnek számít. Bár, ez is kétélű fegyver: ebben a borús természeti világban fokozottan idegen elemként hatnak a sutára sikeredett animált lények.

Az összkép szempontjából meg kell említeni a forgatókönyvet is, amely szintén változásokat mutat az előző két részhez képest, noha eddig mindhárom esetben Steven Kloves jegyezte. Erősebben szelektálttá, zártabbá vált a jelenetezés – bizonyos epizódok teljesen kimaradtak, az apróbb, átvezető történések nem nagy teret kapnak, a kulcsfontosságú jeleneteké a főszerep. Ismét felemás eredménnyel. Egyrészt díjazzuk az innovációt, nem érezzük úgy, hogy az alkotók mindenáron a mindenmondás kínos vágyában vergődtek volna, másrészt pedig nyomokban sem leljük az írások egyik legizgalmasabb vonását: hogy itt semmi sem véletlen, nem csak úgy megtörténnek a dolgok, mert minden mindennel összefügg, s lehet, hogy száz oldallal később derül ki egy odavetett félmondat igazi jelentése... Pedig moziban is láttunk már ilyet.

De hát ilyen ez a film. Megnézhető. Szerethető. Felejthető.