Egyfecskés nyarak

A közmondással megfogalmazott, és az általánosan elfogadott bölcsesség ellenére én hiszek az egyfecskés nyarakban. Pontosabban az egyfecskés nyarakban hiszek. Legyen az a fecske élő vagy holtában is halhatatlan, legyen az Csontváry, József Attila, Törőcsik Mari. Egyedül hozzák a nyarat. Mégpedig milyen nyarakat!

A rimaszombati Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny résztvevőinek vers- és prózamondását gyerekzsűri is figyeli és értékeli. Két éve – remélem, jól emlékszem az időpontra, bár ezen nem múlik – Gál Tomi volt a kicsik bírálóbizottságának elnöke. A szárnyai alá vett gyerekek szinte csüngtek rajta, lesték a gesztusait, figyelték minden szavát. Akkor még nem ismertem fiatal színészünket, Gál Tamást, nem tudtam, hogy nem véletlenül elnökölt a gyerekzsűriben. Nem tudtam, hogy Vásárúton, Komáromban gyerekeket tanít, oktat, nevel színházra. Igen, így, színházra. Bár ez a szókapcsolás, hogy „színházra tanít”, a magyar nyelv szabályainak nem igazán felel meg, de Gál Tomi esetében – tetszik vagy nem tetszik a nyelvészeknek – így kell mondani, mert ahogy ő színházra tanít, abban az is benne van, hogy: színházat tisztelni, színházat szeretni, színházat játszani, színházban hinni. Tisztelem Gál Tomi hitét, és irigylem tőle azokat a nyarakat, amelyeket már hozott és hozni fog. Mert amellett, hogy színművészetisként saját magát építi, saját magában építgeti a színészt, van hite ahhoz, és ereje is rá, hogy akkor, amikor – ahogy mondja – „tehetséges gyerekek hívnak maguk közé, akikből még bármi lehet, ha megadjuk nekik a lehetőséget”, elmegy közéjük, és színházat csinál velük. Ha úgy tetszik, amatőr színjátszó mozgalmat profi színész létére. Miért? Nagyon egyszerű a válasz: a ma és a jövő színházáért, s a gyerektehetségért, hogy ne kallódjon el. Nem a patetikusságot kell ebben a mondatban érezni – ha van benne egyáltalán –, hanem azt kell belőle megérteni, hogy ha nem a Gál Tomiéhoz hasonló elszánással, ha nem teljes odaadással közelítünk a „színházra tanításhoz”, a tálentum kibontásához, a neveléshez, könnyen a kívánttal ellenkező hatást érhetünk el, hiszen (s most megint Gál Tomi szavait idézem), „egy-két óra leforgása alatt bárkiben tönkre lehet tenni a színház iránti szeretetet”. Teljesen tönkre! Nem megfelelő hozzáállással, közönnyel, nem profi, nem szeretetből fakadó, nem az őszinte, féltő, óvó gondoskodás, hanem csak a kötelesség vezérelte irányítással. Vagy azzal, ha elfordulunk a dologtól, mondván, nincs időnk, hogy átadjuk a tudásunkat. A kutyagumit nincs, ha akarjuk. És akarni kellene! Mert lehet (ne így legyen!), hogy Gál Tomi színjátszósai közül csak keveset avatnak Thália papjává, de arra mérget vennék, hogy azok a gyerekek, akik az ő irányításával játszottak, játszanak színházat, felnőttként biztosan ott lesznek majd – hogy csak egy, a legkézenfekvőbb példát említsem – a komáromi Jókai Színház előadásain. Még egyszer leírom, mérget vennék rá. Én ugyanis, ahogy említettem már, hiszek az egyfecskés nyarakban.