Egyetlen snitt a háború poklából

Másképp mondva: őszinte, egyben kegyetlenül fájdalmas film ez, olyasmi, amiért tényleg joggal szoktak Golden Globe-ot meg Oscart adni. És olyasmi, amiért teljes joggal lehet ünnepelni a rendezőt, aki egy remek Bond-film (Skyfall) után csinált egy valójában semmilyent (Spectre), de itt a bizonyíték, maga az 1917, hogy Sam Mendes visszatért, és ezzel az első világháborús filmmel mutatja meg, hogy a zsáner igenis él.

A cselekmény mindössze annyi, hogy a háború negyedik évében két fiatal brit katona (Blake és Schofield) megkapja a parancsot, hogy a német fronton áthatolva juttassanak el egy üzenetet a másik brit csapatnak, akik így időben le tudják fújni az akciót, amely emberéletek ezreit követelné. Mindössze ennyi, amit nézzünk ebben a közel két órában, ám éppen az a jó az 1917-ben, hogy nem felülről, vagy épp a parancsnokok tervezőasztala mellől szemléli a háborút. Ez a történet pont olyan, amilyenből temérdek lehetett a világháborúban, csak hát nem tudunk róluk, mert akik ezeket végrehajtották, általában meghaltak, vagy senki sem őrizte meg a nevüket. Nem véletlen, hogy Mendes is a nagyapjának ajánlja a filmet, aki harcolt a háborúban, és aki mesélt is neki a fronton töltött időszakról.

Mendes olykor-olykor ugyan tágítja a képet, rövid jelenetek erejéig más csapatok mozgását is látjuk, néha feltűnnek egyéb szereplők is, de alapvetően végig Blake-kel és Schofielddel marad. Ezt pedig nyugodtan lehet szó szerint érteni, mert a kamera nagyjából úgy mozog velük, ahogy a Saul fia esetében mozgott Saullal. És ahogy az előbbi, úgy az 1917 esetében sem hatásvadászat ez. Ami például engem illet, a mozi első huszonöt percében pontosan ugyanúgy kapkodtam a levegőt, ahogy Blake és Schofield, amikor zihálva haladnak el a katonák mellett a lövészárokban. Ez a technika ráadásul lehetőséget teremt arra is, hogy Mendes közelebb hozza a háború borzalmát. A bomba valóban az arcunkba robban: amikor Schofield majdnem megvakul, mi sem látunk semmit. És persze itt van az, amiről mindenki beszél, hogy az 1917 tulajdonképpen egyetlen snitt. Mondjuk, abban nem vagyok biztos, hogy amikor sötétre vált a kép, vagy amikor a háború szörnyűsége miatt nem látunk semmit, nem volt snittváltás. Bár igazából mindegy is, a lényeg úgyis az, hogy ezzel azt az érzetet kelti a rendező, hogy ebben a háborúban nincs egy percnyi szünet sem, nem lehet kiszállni, sem menekülni. Maximum talán csak akkor, ha a másik oldalon harcoló katona a hasadba döfi a kést, és néhány perc múlva elvérzel.

Még véletlenül sem akarom ugyanakkor azt a látszatot kelteni, mintha az 1917 mindössze merő technikai bravúr volna. Már eleve az egyetlen snittel üzen a rendező. De azzal is például, amikor – mindössze egy jelenet erejéig csupán – mutat valamit, amiben megjelenik valamiféle pátosz. Olyasmiről van szó, ami képes elterelni a katona figyelmét arról a tragédiáról, amely mellette zajlik. Schofield találkozik egy anyával és újszülött gyermekével. Bár a nézőnek nincs kétsége afelől, hogy mennyi esélyük van túlélni a háborút, amikor méterekkel mellettük robbantanak, és lángol minden, ez a találkozás az 1917 minden bizonnyal legszebb pillanata: ahogy a katona néhány percig elfeledkezik mindenről, ételt és italt ad az ismeretlen gyermeknek, és még a nyelvi korlátok is eltűnnek. Aztán persze megy minden tovább, mintha mi sem történt volna, a kamera mozog a katonákkal, amint menetelnek valami felé, aminek sem a célját, sem az értelmét nem tudják. Nincs katarzis, nincs megváltás, mert hát a háborúban egyik sem létezik.
A film nálunk a jövő héten kerül a mozikba. 

1917. Angol–amerikai háborús film, 2019. Rendezte: Sam Mendes. Szereplők: George MacKay, Dean-Charles Chapman, Colin Firth, Andrew Scott, Mark Strong.