Egy zugevő története

Családom egyik része Lengyelországból jött át az USA-ba 1929-ben. Ők olyan szegények lehettek, hogy nem is vették észre a nagy válságot. Szerintem nekik ez még a válsággal együtt is anyagi javulást jelentett.

De helytelen lenne azt gondolni, hogy valamiféle, szegénységtől való félelemből eszem sokat. A nagyi mindig óriási adagokat rakott elém az asztalra, olyan nagyokat, hogy egy kézzel nem is bírta el a tányért. Diétáznod kellene, nem gondolod? – kérdezte gyakran, de az adagok nem lettek kisebbek. És hát mit kezd egy hatéves ilyen ellentmondásos üzenetekkel? Ha valami szomorú történt, ha valamit ünnepeltünk, elmentünk egy étterembe és jót ettünk. Kilométereket utaztunk egy-egy érdekesnek tartott étterem után. Az evés külön programmá vált, ez volt a családi aktivitásunk.

Anyám, apám...

Anyám mindig duci volt és állandóan diétázott. Emlékszem, egyszer magával cipelt bennünket valami fogyókúrás csodadoktorhoz New Jerseybe, aki előírta, mit és mennyit szabad ennie naponta. Anyu betartotta egy hétig, aztán visszatért a régi evési szokásaihoz. Az utóbbi években nagyon sovány. A bátyámmal arra tippelünk, hogy megoperáltatta magát: vagy a gyomrát szűkítették, vagy leszívták a zsírt. Ő persze tagadja, de mivel sosem volt képes tartani a normál súlyát, csak ez lehet a magyarázat.

Apám nem volt nagyon kövér, de mindig olyan vaskos volt, háj volt rajta, de nem feltűnően és csúnyán. Gyakran éjjelente arra ébredtem, hogy dinsztelt fokhagyma szag lopakodik be a szobámba. Apám volt, aki éppen spagettit főzött magának. Éjjel kettőkor. Igen. Most már tudom, hogy ez nem normális, de akkor szépen kimentem a konyhába és spagettit ettem olívaolajjal és fokhagymával.

Rögtön jövünk!

Egy zugevő nem csak abban különbözik a normális embertől, hogy éjjel lopva eszik a hűtőből, vagy hogy spagettit főz az éjszaka közepén. Valahogy az „egy adag” koncepcióval van baj. Nekem egy szelet torta nem egy adag. Az egész torta egy adag. És egy doboz tészta egy adag, egy egész pizza és az egész doboz szárazsütemény stb. Persze a pakliban benne van, hogy az ember egy idő után nem akar mások előtt enni. Eluralkodik rajta a szégyenérzet és inkább otthon, egyedül eszik. Házhoz szállíttat, és titokban, az éjszaka sötétjében viszi ki a szemétbe a csomagolást, nem akarja, hogy a szomszédok lássák a négyszemélyes család számára is elegendő, most már üres, dobozkákat. A pizzafutárnak azzal nyit ajtót, hogy: Rögtön ott leszünk! – mintha többen lennének, pedig egy személy fogja megenni mind a nyolc szeletet. Nem mintha a pizzafutárt érdekelné, hogy hányan eszik a pizzát. De engem bánt, én szenvedek ettől.

Életemben rengeteget hazudtam az evéssel kapcsolatban. Ez sem normális, ugye? Pont úgy, mint aki arról hazudik, mennyit ivott, vagy hogy szúrt-e (értsd: intravénás kábítószert). Ha más nem tud róla, akkor nem is számít. És igazából nem volt egy fikarcnyi fogalmam sem arról, hogy valami baj van velem. Kövér voltam, de hát az egész családom kövér, így hát nincs mit tenni. Dobozokban tartottam az édességet az ágyam alatt, és este a vacsora után onnan majszolgattam. Megtanultam kilopni a kekszet a dobozából úgy, hogy nem sértettem meg a celofánt rajta – nem értem, hogy gondoltam, hogy a család nem veszi észre, hogy egy keksz van a dobozban húsz helyett, amikor majd felbontjuk. Ha valami bánatom volt, munkába menet vásároltam reggelit a McDonald’sben, vezetés közben megettem, és megálltam a Burger Kingben, és ott is rendeltem reggelit. És amikor az is elfogyott, a Wendy’sben is vettem reggelit és a munkahelyemre érve, még megettem két krémsajtos bagelt. A mcdonaldos meg a többi zacskót titokban dobtam ki egy távoli szemetesnél. Arra is emlékszem, hogy amikor egyszer farmert akartam venni és a legnagyobb méretet sem tudtam begombolni, ott bömböltem a próbafülkében kétségbeesetten. És mit gondolsz, mit csináltam, amikor kijöttem az áruházból? Meghívtam magam egy nagy adag csokifagyira. Valahogy nem tűnt fel az összefüggés a sok háj és a sok fagyi között. A cukor boldogságérzést okozott, méghozzá azonnal. Én boldog akartam lenni, így ahelyett, hogy a problémámmal foglalkoztam volna, ettem.

Mint a drog

Az egyik barátnőm, aki drogos volt akkoriban, világított rá a dolog lényegére. Azt mondta egyszer: „Olyan furcsa, ahogy te eszel. Olyan, mintha az étel valami irtó jó érzést keltő drog lenne számodra. Észrevetted, hogy pénteken az egész hétvégére vásároltunk be, és szombaton reggel már nincs mit enni? És én nem is reggeliztem még.” Persze, most már tudom, hogy igaza volt, mert ha ételről volt szó, nem ismertem családot, barátot. Egy kekszért öltem, és ha ettem, minden megszűnt körülöttem, nem érdekelt senki és semmi, csak az étel. Biztos ezért is akartam legtöbbször egyedül enni.

A 12 lépés

Egyszer aztán, 1999-ben hat hónapig egy tisztítókúrát végeztem, de csak azért, hogy lefogyjak. Le is fogytam 40 kilót, és nagyon meg voltam magammal elégedve. Csinos voltam, újra látszódtam az utcán – mert a kövér nőket nem látják az emberek, kövéren senki sem ült mellém a metrón. És akkor összeismerkedtem valakivel, akibe rögtön szerelmes lettem. Ő pedig azt mondta pár hónap után, hogy ha újra meghízom, szakítani fog velem. Nekem nem is kellett ennél több. Juszt is meghíztam, mert be akartam neki bizonyítani, hogy ő engem kövéren is szeretni fog. Egy év alatt több mint 50 kilót szedtem fel, és a nagy Ő szakított velem. Ennek „örömére” persze még többet és gyakrabban ettem.

A drogos barátnőm viszont addig unszolt, hogy végül is elmentem egy 12 lépéses csoporttalálkozóra. Nem mintha tényleg hittem volna benne, csak el akartam hallgattatni a barátnőmet. Az első találkozótól nem voltam elájulva, de elmentem másodszor is, nehogy gyanúba keveredjek, hogy nem is akarok igazán rendbe jönni. A harmadik találkozón történt valami. Ahogy hallgattam mások történetét, egyszer csak megértettem, hogy tennem kell valamit. Mintha csak rólam beszéltek volna, és milyen szörnyű volt hallgatni és beismerni! Fényképeket mutatott az egyik nő arról, évekkel ezelőtt milyen kövér volt. Elmesélte, hogyan fogyott le és hogyan tartja a súlyát. Megértettem, hogy nekem nem csak az étellel, hanem az élet más területein is problémám van, mint sokaknak a teremben. És ha nem változtatok gyorsan, halálra zabálom magam.

Rövidre fogva: 2001-ben lett egy szponzorom, egy nő, aki már évek óta absztinensként élte életét, tartotta a súlyát. Az első néhány hét nagyon nehéz volt, mert hiába egyeztünk meg abban, hogy x gramm ételt fogok megenni vacsorára például, nekem az nem volt elég. Többet akartam. A szponzor viszont kitartott amellett, hogy nem ehetek többet, és lecsapta a telefont, amikor vitatkozni akartam volna vele. „Hívjál, ha majd készen vagy”, „Majd ha lecsillapodtál, hívjál újra” – ilyeneket mondott. Végül beláttam, hogy igaza van. Végigmentem az első és a második lépésen. Nagyon nehéz volt. Összeállítottuk együtt az ételtervemet minden napra, már ami a mennyiséget illeti. Öt deka fehérje félliternyi zöldséggel ebédre, tíz deka fehérje és egy liter zöldség vacsorára. Kenyérből tíz dekát mérek háromszor naponta.

Nincs zabálás

Régebben nem volt olyan, hogy a hűtőmben bármi elromlott volna, vagy meghagytam volna valamit, ha étteremben ettem. Ma már bizony kidobom a maradékot. A hátizsákomban állandóan ott van a kis digitális mérlegem és a kis műanyag mérőedényem, ne hidd, hogy nem láttam, hogy furcsán néztél rám, amikor először elővettem. Mindent megmérek, mert én nem tudom eldönteni, hány szelet kenyér vagy sajt elég nekem. Most is addig enném, ameddig lenne. A mérleg viszont eldönti helyettem. És ne hidd, hogy ez akaraterő dolga. Nekem nincs elég akaraterőm, hogy ne egyek. Ezt te nem értheted meg, mert te tudod, mikor elég és nem eszel többet. De én akkor is ennék még, ha már rosszul vagyok. Nem vagyok erős és fegyelmezett. Éppen ellenkezőleg. Amikor beláttam, hogy én nem tudok uralkodni magamon, ha ételről van szó, és átadtam magam, minden megváltozott és könnyebb lett.

Mások hasznára

A negyedik lépésen is túl vagyok már, de még nem bocsátottam meg mindenkinek és nem kértem mindenkitől elnézést. Tudom, hogy addig még káosz lesz a fejemben, és dolgozom rajta. Rájöttem, hogy ha krízishelyzetben vagyok és a sok érzelem arra akar rávenni, hogy egyek, akkor nekem az segít a legjobban, ha felhívok valakit és megkérdezem, miben segíthetek. Ha megpróbálok kibújni a saját fejemből, nem magamra gondolni állandóan, hanem másokra koncentrálok, mások hasznára vagyok, akkor nem kell ennem. A program egyik csodája, hogy van egy listám nevekkel és számokkal, és bármikor bárkit felhívhatok, nem kell magyarázkodnom és nem kell szégyellnem semmit. Ezek az emberek mind tudják, min megyek keresztül, mert ők is keresztül mentek rajta. ĺgy segítünk egymáson.

Absztinensnek lenni nagyon jó érzés. Absztinensként élni mindennapi küzdelem. Mint az alkoholisták és drogfüggők esetében, én sem gyógyultam ki, mert az agyam még mindig ugyanúgy forog. De megtanultam, a program segítségével, uralkodni rajta. És nem egy nagy változás történt velem, hanem az életstílusom változott meg lassanként, napról napra. Amikor kérdezted, hogy beszélgethetünk-e erről, akkor gondoltam végig, hogy én már három éve naponta úgy megyek aludni, hogy legyőztem önmagam. Azért nem semmi, ugye?

Brooklynban lejegyezte New York-i munkatársunk, Molnár Miriam