Egy tömeggyilkos lelke

A Roberto Zucco két pillanata Ezzel a közönséget is felosztotta nyitottabb és konzervatívabb csoportra – s az előbbieket kísérletező, provokáló, formabontó előadásokkal szeretné gondolkodóba ejteni. A fejtörésre van alkalma a nagyérdeműnek: a társulat Bernard-Marie Koltes darabját, a Roberto Zuccót mutatta be. Szlovákiai ősbemutatóról van szó, a francia szerző 41 évesen halt meg AIDS-ben, a kilencvenes évek legfelkapottabb kortárs drámaírója volt, aki utolsó művében megtörtént eseményt dolgoz fel: egy tömeggyilkos utolsó napjait.

Roberto Zuccóval annak idején teli voltak a lapok: tizennyolc évesen megölte apját, majd hat év után megszökött a börtönből, újra gyilkolt, elfogták, ismét meglépett, és a világot vádolta saját sorsáért. A gyilkos lelkébe, agyába pillantani mindig is hálás írói feladat volt, hiszen ki nem kíváncsi arra, mi játszódik le odabent, illetve hogyan jut el az ember az ölés gondolatáig. Koltes nem az akciódús cselekmény mestere, inkább hosszú monológokban és pergő párbeszédekben szeret figurát teremteni. Színészileg ez elég nehéz feladat, a huszonhárom szereplőből nem is mindenki birkózik meg vele egyforma sikerrel. Roberto cselekedeteinek motivációira ezért ritkán derül fény, csak annyi bizonyos, hogy nem nyereségvágyból gyilkol, ám nem is l’art pour l’art-módra, az ölés élményéért. Egyfajta kényszer mozgatja, ám nem tudni, vajon a romlott társadalom hajszolja-e ezen az úton, vagy hősünk egyszerűen csak beteg ember.

A címszereplő Marek Majeský becsületesen teszi a dolgát a színpadon, ám a sok szöveg közt elsikkad a játék, nem értjük például, mivel érdemli ki annak az anyának a szimpátiáját, akinek gyermekét a darab folyamán megölte. Igazságosztónak sem nevezhető, márpedig ha valaki halála előtt, a börtön tetején szózatot intéz az emberiséghez, elvárnánk tőle, hogy csak a „rosszakat” ölje meg. A nők darabbeli helyzete sem tisztázott: a szűzből prostituálttá váló Soňa Petrillová, akinek ez az első jelentős szerepe, nem igazán tud hihetően lezülleni két óra alatt, az eddig inkább komikaként ismert Alena Ďuránová pedig szinte senkivel sem találja a kontaktust. A leghihetőbb női figurát Beáta Drotárová kelti életre, aki Roberto anyjaként egy hatperces jelenetben is meg tudja mutatni a szeretet és gyűlölet ambivalenciáját. A tipikus külvárosi alakok (iszákos férj, bordélyházi madam, agresszív rendőr, verekedős stricik) túlságosan tipikusak, minden második B-kategóriás filmben felbukkannak. A látható rendezői igyekezet ellenére a történet nem áll össze, talán a túlságosan óvatos kézzel rövidített szövegkönyv, illetve a szokatlan feladat elé állított színészek tévelygései miatt. Mi, nézők, szeretjük tudni, mi miért történik a színpadon. Mivel ezt ezúttal nem tudhattuk meg, fejünket vakarva távoztunk. Ki tudja, talán pont ez volt az alkotók célja?