Egy nemzet: párbeszéd a közös emlékekről és hagyományokról

# A nemzetre vonatkozó kulcsszavaink régóta léteznek, ám jelentésük nagy változásokon ment keresztül. Általában elfogadjuk, hogy a jelenlegi európai nemzetek sok vonásának kialakulása az írott történelmüket megelőző időre, a népvándorlás korára, avagy a törzsi kultúrák idejére tehető.

A modernitás kora, azaz az ipari termelés és a modern parlamentarizmus intézményeinek elterjedése óta beszélhetünk nacionalizmusról. Kialakulása összefügg a nagycsalád és a tradicionális közösségek alkonyával. Míg a középkorban az identitás fő meghatározója a faluközösséghez, egyházhoz, uradalomhoz tartozás érzése és tudata volt, addig a polgári társadalomban, a nukleáris családban élő egyén számára a közösséghez tartozás élményét elsősorban a nemzet nyújtja. Egyfelől a megélhetés élethalálharcában több esélyt adott a sikerre, ha az elszigetelt egyén maradéktalanul beilleszkedett a nemzeti közösségbe, és elsajátította a társadalmi kommunikáció mindazon (nem csak nyelvi) elemeit, amelyekre szüksége volt az érvényesüléshez. Másfelől bizonyos országokban (mindenekelőtt Angliában és Franciaországban) a társadalom és a gazdaság funkcióinak zavartalan ellátásához át kellett értelmezni a nemzet fogalmát. Szükség volt a tudományosan, illetve szakmailag tevékeny, ám nem nemes, közrendű egyének egyenjogúságának elismerésére és beemelésére a nemzet tagjai közé.

A NEMZET ÉRZELMI ALAPON SZERVEZŐDŐ KÖZÖSSÉG, AMELY ELISMER MINKET TAGJAINAKA

nemzeti azonosság kérdésében nem a tények, hanem a szubjektív meggyőződések (hitek) és a mítoszok az irányadóak. E „családi” összetartozás érzését nemcsak azokra a nemzettársainkra vetítjük rá, akiknek kortársai vagyunk, hanem mintegy az időtől függetlenül létező közösség tagjaiként gondoljuk el a nemzetet. „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére” – mondja a mi Kölcseynk, s a Hymnus többes szám első személye oly magától értetődően hangzik a fülünknek...

Egy nemzet tagjai közösen rendezgetik múltjuk emlékeit, közösen dolgozzák ki és őrzik szimbólumaikat, tradícióikat. A emlékek és szimbólumok célelvű, összefüggő rendszere: a nemzeti történelem. A történelem a nacionalizmus-kutatás nézőpontjából csak kisebb részben objektív tudomány, nagyobbrészt az egyes népek érzelmi színezetű portréja. E portrékat a szakemberek (a történészek, néprajzkutatók, nyelvészek) az adott nép szükségleteinek megfelelően alakítják ki a források eredendően kaotikus halmazából. Ezek az arcképek az adott nemzetet mindig bátornak, nagylelkűnek és sikeresnek tüntetik fel: ugyan ki szeretne előnytelen arcképet magáról?

Valamely nemzet tagjaként értelmezett azonosságunk mindenekelőtt tehát belső meggyőződésünk, intuitív tudásunk függvénye. Lényeges az is, vajon mások elfogadnak-e bennünket mint az általunk választott közösség tagját! Az elfogadás megtagadása, az elutasító attitűd az elnyomás egy fajtája a többségben vagy erőfölényben levő rivális közösség tagjai részéről. Az elismerés nem jómodor vagy udvariasság kérdése, hanem az emberi méltóság tiszteletben tartása, aminek politikai gyakorlattá és intézménnyé emelése vezet el a plurális vagy multikulturális társadalomhoz. A kisebbség elfogadásának politikája az önkormányzat biztosításától kezdve a politikai jogokon keresztül egészen a különleges képviseleti igények kielégítéséig terjed.

A KETTŐS SZERKEZETŰ MAGYAR NEMZETTUDAT A SOKNEMZETISÉGŰ MONARCHIÁBAN FORMÁLÓDOTT

A magyar nemzeti fejlődés alapvetően „kétarcúságában” különbözik a Habsburg birodalom többi népének hasonló folyamataitól a 19. század során. A magyar nemzettudatot egyfelől mindmáig az „államnacionalizmus”, az „államalkotó” nemzet végső értékfogalmában gondolkodó szemlélet határozza meg. Másfelől továbbra is hangsúlyos az a kultúrnacionalista és az etnikai értelemben vett nép fogalmában gyökerező ideológia, amely legfőbb feladatának a nyelv, a „faj” és az „autentikus”, „népi” kultúra védelmét tartja. Az állami-bürokratikus és az etnikai-mozgósító nacionalizmus között minden jel szerint logikai prioritássorrend áll fenn: a másodikra akkor kerül sor, ha az első lehetőségének feltételei hiányoznak.

A bürokratikus-adminisztratív államnacionalizmus ideológiájához és retorikai hagyományához tartozik a nemesi nemzet, a „natio Hungarica” doktrínája, a hivatalos latin nyelv védelmezése a 19. század közepéig, Kossuth magatartása a nemzetiségekkel szemben 1848/49-ben, Deák Ferenc „politikai nemzet”-felfogása, Trefort Ágoston és Grünwald Béla magyarosító intézkedései a dualizmus kori iskolaügy terén, a magyar Millennium épületekben, városképben és műalkotásokban megnyilvánuló történetfelfogása 1895-96-ban, Klebelsberg Kunó kultúrfölény-programja a Horthy-korszakban, a Szent István-i államalapításra és a Szent Korona tradíciójára alapított bármiféle történetszemlélet, vagy akár a roma népesség aszszimilálására tett kísérletek a Kádár-korszakban.

Az etnikai-kulturális nemzetfelfogás párhuzamos vagy vetélkedő tradícióját olyan törekvések és mozgalmak jellemzik, mint a nyelvvédelem és nyelvújítás a 18-19. század fordulóján, a hun mondakör vagy a honfoglalás alapjára felépíteni kívánt, irodalmi alkotásokban kidolgozott etnotörténelem, a népköltészet és a népdalkincs gyűjtése az első felhívásoktól napjainkig, 1848–49 forradalmának és szabadságharcának a konkrét politikai összefüggésektől és céloktól elszakított, heroizált-mitikus hagyománya, az 1867 utáni konzervatív gondolkodás Széchenyi-kultusza és proto-nemzetjellemtana, a Trianon utáni „Mi a magyar?”-viták hullámai, a falukutatás, a faji gondolkodás és „fajvédelem” ideológiája, a törekvés a „nyugati” hatások előli elzárkózásra, vagy akár a táncházmozgalom.

TÖRVÉNYI KERETEK ÉS KULTÚRA – AZ UTÓBBI KÉT ÉVSZÁZAD ÁLLOMÁSAI

A 18. század utolsó harmadában és a 19. század első évtizedeiben a nemzeti törekvések fő mozgatója az irodalom volt. Olyan írók és irodalomszervezők tevékenységének köszönhetően, mint Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Kármán József, Kölcsey Ferenc vagy Vörösmarty Mihály, kialakult az az irodalmi beszédmód, amely magyar nyelven, magas művészi színvonalon és eredeti szépirodalmi művekben szólaltatott meg hazafias témákat.

Kialakultak a magyar irodalom és általában véve a magyar tudományosság intézményei, létrejöttek a kulturális emlékezet helyszínei: Széchényi Ferenc gróf felajánlása (1802) nyomán a Magyar Nemzeti Múzeum és nemzeti könyvtár (1848. jan. 24.), fia, Széchenyi István gróf fellépését követően a Magyar Tudományos Akadémia. 1837. augusztusában megnyílt a közadakozás nyomán felépített Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház. Megindultak az első magyar nyelvű tudományos és kulturális folyóiratok, és végül 1841 januárjában Kossuth Lajos szerkesztésében megjelent az első modern értelemben vett politikai lap, a Pesti Hírlap.

Az 1867-es osztrák-magyar közjogi kiegyezés visszaállította a magyar nyelv, művelődés, autonóm közigazgatás jogait a magyar korona országaiban. Ugyanakkor a közigazgatásban uralkodó magyar elit a nem magyar nemzetiségek hasonló törekvéseit adminisztratív eszközökkel akadályozta. Tisza Kálmán miniszterelnökségének másfél évtizede idején (az 1868. évi népoktatási és nemzetiségi törvények betűje ellenében) a kormányzati politika szintjére emelkedett a nemzeti kisebbségek kulturális intézményeinek betiltása és az asszimiláció előmozdítása kényszerrel.

Kulturális-szellemi tekintetben a századforduló a nemzeti kultúra és államiság dicsőítésének jegyében telt el. Az irodalom, a történettudomány, az építészet legfőbb feladatának tekintette a nemzeti nagyság megörökítését a maga eszközeivel. Ez a gondolkodásmód és ideológia a honfoglalás ezeréves jubileumán, az 1895–96-os millenniumi ünnepségekben érte el a tetőpontját.

Az első világháborút lezáró békeszerződések megszüntették az Osztrák–Magyar Monarchiát. Magyarország független nemzetállammá alakult (amelynek államformája a „király nélküli királyság” volt). A harmincas évek fő nemzeti ideológiája a kultúrfölény-gondolat volt, amelynek értelmében a magyar nemzetnek a szellemi teljesítménnyel kell viszszaszereznie regionális vezető szerepét.

A kormányzati és helyi politika a trianoni Magyarország területén maradt nemzeti kisebbségeket (mindenekelőtt a németeket) „büntette” a kialakult helyzetért, s ugyanez a türelmetlenség jellemezte a bécsi döntésekkel visszacsatolt területeken folytatott nemzetiségi politikát. A torz magyar nemzettudat leggyászosabb fejleménye a magyar zsidóság fokozatos jogfosztása, munkaszolgálatra vezénylése, végül 1944-es deportálása és részleges kiirtása a Harmadik Birodalom haláltáboraiban.

A Kádár-korszak kormányzata aztán a maga nemzetiségi politikáját a „kölcsönösség” elve alapján rendezte be. Azoknak a nemzeti kisebbségeknek biztosított kulturális jogokat, amely kisebbségek anyaországaiban magyar nemzetiségű lakosság élt. A roma lakosságnak viszont a civilizációs körülmények emelését ígérte, inkább kimondva, mint kimondatlanul, a nyelvi, öltözködés- és életformabeli asszimilációért cserébe.

A rendszerváltozást követően több törvény szabályozta a magyarországi nemzetiségi és etnikai viszonyokra vonatozó elveket és gyakorlatot: az 1993-ban elfogadott LXXVII. törvény A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól, Az 1999. évi XXXIV. törvény Az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló, Strasbourgban, 1995. február 1-jén kelt Keretegyezményének kihirdetéséről, és a 2001-ben elfogadott törvényünk A rasszizmus és az idegengyűlölet elleni fellépésről és az egyenlő bánásmód biztosításáról. A környező országokban végbement demokratikus fordulatok nagymértékben kiszélesítették a minden oldalú kommunikáció lehetőségeit a határon túli magyar kisebbségekkel.

A NACIONALIZMUS ÚJ FORMÁI: A SZECESSZIÓTÓL A KETTŐS IDENTITÁSIG

Nyugat-Európa társadalmainak 1945 után is szembe kellett nézniük azzal, hogy a francia, brit, spanyol államhoz való ragaszkodás és lojalitás nem feltétlenül jelenti a többségi vagy domináns nemzettel való azonosulást is egyben. A breton, a skót, a walesi, a baszk, a katalán nemzeti mozgalmak újjáéledése a második világháború után jól jellemzi e folyamatokat. E mozgalmak stabil, jóléti államokban mennek végbe, az etatista nemzetállam ellen fellépve követelnek nagyobb kulturális és közigazgatási mozgásteret. A jelenkor nacionalizmusai sajátos körülmények között jelentkeznek. Olyan országokban lépnek fel, ahol a jogállam rendezett, és ahol az állam része egy olyan globális rendszernek, amely maga is nemzetállamokból áll. Ezért e mozgalmakra sokkal inkább a szecesszionalizmus a jellemző. Amíg a szeparatista törekvések célja az anyaállamtól való elszakadás, addig a szecesszionalizmus elvben ugyanezt akarja, de nem minden áron.

Napjainkban a magyar nemzeti azonosság alapvető kérdésekben szilárdnak és problémamentesnek mondható: ilyen rendezett a nyelv és a vallási viszonyok ügye. A társadalmi kommunikáció civilizációnk alapértékeit illetően többé-kevésbé zavartalan. A legnagyobb gondok alighanem identitásunk úgynevezett narratív összetevőivel kapcsolatban merülnek fel. Magyarán szólva, jelenleg képtelenek vagyunk eldönteni, mire emlékezzünk, és mit felejtsünk el. Még nem tudtuk feldolgozni a 20. századot.

Készítette az M&H Communications szabad felhasználásra, a szerzői jogok korlátozása nélkül.