Egy maivá varázsolt történet

Illetve játszhatják, csak nem nálunk: épp ma este vendégszerepel vele Budapesten a Thália Színház. Érthető, hogy Magyarország felé igyekeznek menekülni ebből az anyagilag és művészileg egyaránt kilátástalan helyzetből, de az is tény, hogy veszélyes játék olyan előadást utaztatni, amelyben szinte a teljes társulat szerepel. Mindegy, szorítsunk, hogy hamarosan minél többen meg tudják nézni élőben, nem pedig otthon a monitor előtt, ahogy én tettem. Az október 14-én bemutatott, Kassán csupán néhányszor játszott előadást a múlt héten kétszer is streamelte a színház, és a több kamerával készült, minőségi felvétel jövőre is látható lesz.

Goldoni az olasz komédia, a színházi nyelvezet és kifejezésmód megújítója, amellett hogy futószalagon gyártotta a darabokat – 200-nál is többet jegyez, diákkori zsengéit és operalibrettóit is beleszámítva. Magának pedig kitalálta, illetve kiharcolta a „házi szerző” szerepét, hogy ne kelljen tovább ügyvédkednie. Vagyis már a 1700-as évek közepén egy társulat tagjaira szabta a karaktereket, figyelembe véve a színészek habitusát, képességeit. Ezt a luxust ma kevés kőszínház engedheti meg magának tájainkon. Paradox módon épp az egyik legsanyarúbb helyzetben lévő teátrum lubickolhatott most ebben, hiszen Matusek Attila minden színész szövegét úgy alakította, hogy az illető könnyen tudjon azonosulni vele. Ha mégsem így történt, akkor viszont remekül eljátszották, hogy élvezik a dolgot.

A Bugrisokra rá is fért a vérátömlesztés, hiszen a mesternek nem ez a legjobb műve. Az sem ártott neki, hogy a rendező a jelenbe helyezte a több mint 250 éves történetet, hiszen papucsférjek, tahók, basáskodó családfők, bájgúnárok, lázadók, pletykafészkek, öntudatos nők ma is vannak. Többféle házastársi viszony, családtípus bemutatása zajlik a színen. Van itt csonka család, szikrázik a levegő a második feleség és nevelt lánya között, egy okos asszony bármit elér a férjénél, a másikat meg szinte terrorizálja az ura. A Velencébe érkező és az állóvizet felkavaró szabad szellemű gróf helyett Matusek egy filmsztárt szerepeltet – ez vakmerő ötlet, de működik. És bár kacagtató helyzetek is vannak, a karakterek konfliktusai leginkább jellemeik különbözőségétől fakadnak. A nemek és nemzedékek egymáshoz való viszonya is szül néhány poént, szóval a Bugrisok alaphelyzeteiben tulajdonképpen minden adott, ami egy mostani vígjátékban is humorforrás lehet. Bár maradtak benne elavult dolgok (például az apák úgy kötötték meg a házassági szerződést, hogy a fiatalok még nem is látták egymást), ezek inkább abszurddá teszik az összképet, mintsem zavaróvá.

Az első jelenetbe máris bele tudjuk élni magunkat: Lucietta (Dégner Lilla) azon kesereg, hogy nem mehet ki a lakásból, pedig szeretne szórakozni, táncolni. Kiderül, hogy kemény fejű atyja (Bocsárszky Attila) korlátozza őt személyes szabadságában. És nemcsak őt, hanem fiatal mostohaanyját is (Latócky Katalin), aki másra számított, amikor hozzáment Lunardóhoz. Az asszony ki is mondja, hogy a lánynak még van esélye egy szabadabb életre, de neki már bajosan. Emiatt egyre nő a feszültség kettejük között. Lunardo nem képes túltenni magát első felesége elvesztésén, aki egy szalagot se kötött fel ura beleegyezése nélkül. A két nő – fifikával, dörgölőzéssel, ravaszsággal – próbál hatni rá.

Az életet falni vágyó Marina (Nagy Kornélia) sem járt jobban: egy modortalan tahóhoz ment férjhez (Ollé Erik). Simone egyszerű eszközökkel érvényesíti fölényét, és jól megértik egymást Lunardóval. Canciano (Madarász Máté) papucsférj, akit okos és öntudatos felesége, Felice (Szabadi Emőke Katalin) zsinóron rángat. A vőlegény apját játszó Illés Oszkár pedig szintén özvegyember, aki mindenben csak az üzletet látja. Valamennyien hivatalosak ebédre Lunardóékhoz, ahol majd kihirdettetik az eljegyzés.

Többet nem árulok el, inkább nézzük, mi az, ami monitoron át is „lejön” ebből az előadásból. Nagyon jó a díszlet. A lejtős padló optikailag megnöveli a teret, ad egyfajta szürreális jelleget az egész sztorinak, és vádli-tréning gyanánt is kiváló a szereplők számára. A csiricsáré-tapétás falakon korebelinek ható portrék lógnak (kivéve Picasso bohócát), és ha alaposabban megvizsgáljuk ezeket a monitoron, felfedezhetünk egy újabb csibészséget: az alkotók arcképét montírozták oda, maga a rendező, Forgács Miklós dramaturg, a zeneszerző Kolocsányi Gábor és Michal Lošonský díszlet- és jelmeztervező látható a nagy fehér gallérokban, parókákban. Ez utóbbi melegítőbe öltöztette Bocsárszky Attilát és Ollé Eriket, bőrdzsekit adott a filmsztárt játszó Nádasdi Péterre, festményeket aggatott Latóczky Katalinra, Dégner Lillának pedig megtanított egy trükköt: hogyan lehet férfiingből fél perc alatt miniruhát kreálni.

Kolocsányi Gábor betétdalai nem tolakodóak, úgy is mondhatnánk: nem igazán másznak fülbe, viszont továbblendítik a cselekményt, szépen beépülnek az előadásba. A legslágeresebb Dégner Lilla és Rubóczki Márkó szerelmes kettőse, a legsikerültebb pedig paradox módon a fináléban elhangzó, gegnek szánt bugyuta olasz slágerutánzat. Amely előtt elhangzik egy őszinte monológ a színészek megbecsültségéről, társadalmi pozíciójáról. A szereplők egykedvűen, pizzát falatozva hallgatják a minden színész nevében kifakadó Nádasdi Pétert, aki szerintem az előadás legjobb alakítását nyújtja. Mit mondjak, borsózott a hátam. Mert az alkotóknak igazuk van. Kérem önöket, ne mondjanak le a színházról, támogassák őket ezekben a nehéz időkben is. Akár úgy is, hogy virtuális jegyet váltanak az online előadásokra, köztük a következő Bugrisok-streamre.