Egy kötetnyi élő emlékezet

Az 1935-ös nürnbergi törvények - paradox módon – a cigányokat is a nem árja népek közé sorolták s likvidálásra ítélték. A hitleri Németország szatellitjeként létrejött szlovák állam törvényhozása 1939 szeptemberében az állampolgárságról szóló törvénnyel Szlovákia lakosságát két csoportra osztotta - elméletileg teljes jogú állampolgárokra és idegen elemekre. A cigányok esetében Janus-arcú törvényről volt szó, hiszen azokat, akik életmódjukban nem különböztek környezetüktől, a szankciók nem érintették. 1940-ben a honvédelmi törvény – amely a zsidókat és a cigányokat egyrészt kizárta a katonaságból, másrészt a „megtisztelő“ hadkötelesség helyett kötelező munkaszolgálatot írt elő a számukra (többek között a köztörvényes bűnözőkkel együtt) – még mindig bizonytalanul értelmezte a cigány fogalmát, s munkaszolgálatra a vándorló életmódot folytatókat és a munkakerülőket kötelezte. 1941-ben azután a törvény már nem válogatott: a még vándorló cigánycsoportoknak megtiltotta a nomadizálást, a letelepülteket pedig arra kényszerítette, hogy a településeken kívül üssék fel tanyájukat.

Ezen felül tucatjával keletkeztek a koncentrációs táborok, amelyek az aszociális elemek internálására és munkára fogására szolgáltak. A rasszista elemet az aszociális megnyilvánulások üldözése takarta, ugyanakkor még a táborokban is, hivatalosan, élesen megkülönböztették a cigányokat és nem cigányokat, természetesen az előbbiek kárára. Kelet-Szlovákiában például az Eperjes-Strážske vasútvonal mentén fogtak munkára jelentősebb létszámú csoportokat, majd a szakasz befejezése után a Dubnica nad Váhom, Illava, Rőce térségébe helyezték át őket. 1944-ben a Dubnica nad Váhom-i munkatábort gyűjtőtáborrá alakították át, ahol egész családokat őriztek. Hogy milyen körülmények között, arról a legtöbbet talán az árulja el, hogy a tábor tervezett bővítését csak a tífuszjárvány kitörése akadályozta meg. Az pedig, ahogyan a betegeket – azzal az ígérettel, hogy kórházba viszik őket – a táboron kívül előre kiásott árokhoz hurcolták, s ott halomra lőtték, az ország területén elkövetett legsötétebb háborús bűntettek közé tartozik. (A kötetben megszólalók között akad, aki úgy emlékszik: a betemetett gödör fölött egy ideig még meg-megmozdult a föld, azaz voltak, akiket sebesülten, élve hantoltak el - amit egyébként később az exhumálási jegyzőkönyv is megerősített.) Az, hogy a szlovákiai roma etnikum nem jutott a zsidó kisebbség sorsára, s nem végezte szinte teljes egészében megsemmisítő táborokban, csak az idő viszonylagos rövidségének köszönhető, valamint annak, hogy gazdaságilag nem képezett olyan vonzó célcsoportot.

A kelet-szlovákiai romák és a II. világháború című kiadvány lapjain megszólalók elbeszéléseiből sokféle egyéni sors, valamint azok közös nevezője, a maximális jogfosztottság, kiszolgáltatottság és kitaszítottság képe rajzolódik ki. Az emlékeiket a Vihorláti Múzeum munkatársainak – nagyrészt Vasil Fedičnek – tollba mondók között akad olyan, aki gyermekfejjel élte át a gárdisták és a német katonák rendszeres látogatásait, a nagy veréseket semmiért, az erőszakoskodást a lányokkal, asszonyokkal, majd a táborok borzalmait. De nem kevésbé megdöbbentőek azok a vallomások sem – s leginkább talán a fehér többséget késztethetnék némi önvizsgálatra, akár ma is –, amelyek arról szólnak, hogyan zárta ki a cigányokat magából, a közösségi élet minden teréről az a minitársadalom, amellyel a háborút megelőző években tulajdonképpen problémamentesen éltek együtt. (Avagy: hogyan asszisztált a kirekesztésükhöz. Persze a történetek között pozitív ellenpélda is akad szép számmal.)

„1939-ben rukkoltam be Iglón. Zsolnán és Rózsahegyen is szolgáltam – eleveníti fel háborús emlékeit Jozef Cina (1916, Kurima) a kötet lapjain. – Ebben a háborút megelőző időszakban a hadseregben már érezhető volt az ellentét a gárdisták és a többi tiszt között. A gárdisták a hatalomra törtek. Az 1939-es fordulat után kiűzték a zsidókat és a cigányokat a seregből. A zsidó lehetett őrnagy vagy alezredes, akkor is köptek rá. A cigányokat munkaszolgálatba kényszerítették. Puskák helyett csákányt és lapátot kaptak. A legnehezebb munkákra osztották be és folyton buzerálták, kínozták őket. Én a seregben maradtam, bár volt, akit ugyancsak zavart a bőrszínem… A gárdisták egyre erőszakosabbá váltak a romákkal szemben. Az agresszivitásuk csak nőtt a németek jelenlétében. Stropkovban több mint háromszáz roma lakott a városban – a gárdisták szétverték a házaikat és az erdőbe költöztették őket. A városban a romák csak délelőtt kilenc és tíz között járhattak, ha ez után elkapták őket, verést, fogságot kaptak és munkatáborokba kerültek. A nagybátyámat négy másik cigánnyal együtt autóbusszal vitték el. Vásárolni ment, mert nálunk nem volt bolt. Egészen Liptószentmiklósra vitték, ahol egy paraszthoz osztották be kisegítésre. A gárdisták a cigánytelepre is kijártak, ahol elsősorban a fiatal lányokat verték. Néha német katonákat is hoztak, akik szexet akartak az asszonyainktól és lányainktól. Azok éjszakánként az erdőbe menekültek, gyakran ruhátlanul, mezítláb. A feleségem egyszer a folyóban, a bokrok alatt bújt el. Több mint egy órát térdelt a hideg őszi vízben. (…) Kicsit segítettek a helybeliek, akikkel jól kijöttünk, s akik rendes embereknek tartottak bennünket. De közöttük is voltak olyanok, akik az erdőbe akarták költöztetni a cigányokat. A közeli Stropkovban olyanok is akadtak, akik a romákat legszívesebben oda küldték volna, ahova a zsidókat. Őket a gárdisták autókba terelték és a lengyelországi, németországi koncentrációs táborokba vitték. Mi, romák és a többiek is pontosan tudtuk, hova viszik a zsidókat. A gárdistákat a vagyonuk érdekelte, minket, cigányokat csak csóró, tudatlan csürhének tartottak, amit minél messzebbre el kell tüntetni szem elől. (…) Ezek alatt a hosszú évek alatt a romák folyton rettegtek. Senki nem tudta, mi történhet egy pillanat múlva. Ez a folytonos rettegés mindannyiunkra rányomta a bélyegét. 1945 márciusában bejöttek az oroszok. Kenyeret és dohányt adtak nekünk. Nagyon szerencsétlenül néztünk ki, mezítláb, alultápláltan, a házaink szétverve. Rögtön azt kérdezték, ki bántott és hogyan üldöztek bennünket. De a cigányok senkit sem adtak fel. Már csak nyugalmat akartak.” (Vasil Fedič: A kelet-szlovákiai romák és a II. világháború. REDOS, Humenné 2001)